Chapter 39
w|c|k|d - newt
MY SALVATION
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, hogy Tommy behozott magával a bázisra.
A VESZETT-nek egyértelműen kellett Tommy, valamiért szükségük volt rá. Rám nem. Ezt elég nyilvánvalóvá tették, amikor selejtként bedobtak a Buggyantpalotába vagy, ahogyan Janson éppen forrongó tekintettel lyukat égetett a homlokomba. Kárörvendő mosolyt villantottam rá, mert senki sem ismerte nálam jobban a homlokára kiülő verítéket vagy a gondosan elrendezett gallérja mögül felsejlő lila duzzanatokat. A vigyorom csak még szélesebbé vált, amikor elhurcoltak mellette.
Szadista elégedettség-érzet suhant át rajtam a gondolatra, hogy ezek szerint az Alkotók sem immunisak, hanem ugyanúgy esélyesek arra, hogy megfertőződjenek, mint bármelyikünk. A derűs hangulatom azonban csak addig tartott, míg rá nem ébredtem, miért is jöttünk. Nekem egyetlen célom volt: megtalálni Maryt, és kirángatni innen a francba. Egyedül viszont nem ment, szükségem volt Tommy segítségére, aki ugyanakkor a Jobb Karnak tett ígéretéhez is igyekezett hű maradni, és minél több időt vásárolni nekik. Nem csoda, hogy olyan nyugodtan tűrte, hogy a folyosókon keresztül egyre beljebb rángassák.
- Szóval akkor végre találkozhatunk a sokat emlegetett Ava Paige-dzsel? Vagy éppen most veszi át az Oscar-díjat a lehengerlő öngyilkos alakításáért? - törte meg a monoton léptek zaját Thomas tőle szokatlanul szarkasztikus stílusban. Felvont szemöldökkel, kérdő pillantást lőttem felé, miután megeresztette ezt a Minhót idéző kérdést, miközben a szám sarkai szórakozottan feljebb kunkorodtak. Meglepetésemre Janson nem kevésbé találta mulatságosnak a kérdést.
- Nyugi, gyerekek, nem csak ti rühellitek azt a püffeszkedő nőszemélyt - morogta az orra alatt, és az ujjpercei megroppantak, miközben ökölbe szorította a jobbját.
Szavai elfeledett emlékeket idéztek fel bennem a ragyogó kék szemekről, melyek valótlanul fénylettek a mesterséges, fehér fényben minden alkalommal, amikor csak láttam. Miss Paige azok közé tartozott, akik begyűjtötték az árván maradt gyerekeket a szervezet számára, és csak azután vette át az intézet vezetését, hogy az Alkotók első generációjából mindenki meghalt. Sokan tülekedtek a pozícióért, de a genetikusnő bizonyult a legerősebbnek, így könnyedén megkaparintotta a kitüntető címet, mely felruházta a joggal, hogy megépíttethesse az Útvesztőket. Előtte a VESZETT nem volt más, mint egy orvosi kutatóbázis egy csapat remélhetőleg immunis gyerekkel és sok-sok potenciállal. Ava Paige mosolyogva lépett a trónjára, és hamis törődésével mindenkit magához édesgetett. Számunkra, árvák számára ő vált az egyetlen lehetséges anyafigurává: az ő dicsérete vagy éppen szidalma jelentette a legtöbbet. A kisebbek hajlamossá váltak anyának szólítani. A nő pedig csak mosolygott. Vajon már akkor is tudta, hogy meg fog öletni minket? Elsősorban Nekünk hazudott vagy saját magának?


Az út romhalmazként terült el előttünk, az éjszaka zihált hörgésekkel telt meg és lávaként követett minket a hőség. Az autó bőrhuzata csúszott az izzadtságtól, kiáltozások és dudálások hangja töltötte meg a csillagos teret, s álom csak azért sem jött a szememre.
- Anya…
A hangom esetlenül jött ki a száraz torkomon. Úgy éreztem, mintha tele lett volna homokkal a szám, és az ajkaim már kicserepesedtek. Úgy egy napja elfogyott az utolsó palack vizünk. A következő városig pedig még mérföldek voltak hátra. Hosszan állt a kocsisor, lassan haladtunk, mert a magasra emelt falak mögött rejtőző város kapujában minden egyes belépőt egyesével ellenőriztek. Senki sem mert kiszállni a járművéből, főleg nem éjszaka, mert akkor jöttek a lidércek. Apa egyszer azt mondta, régen azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy a szörnyek az ágyak alatt bujkálnak. Most már mindenki tudta, hogy valójában mindenütt ott vannak, a sötétségből születnek.
- Css, csöndben kell maradnod. Ne mozdulj, és akkor minden rendben lesz - szorította meg a kezemet édesanyám az anyósülésről hátrafordulva, és olyan édesen mosolygott rám, mint mikor még be kellett takargatnia és esti mesét olvasnia elalvás előtt. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna, mégis elkoptak már az emlékeim. Nem láttam mást, csak édesanyám melegbarna szempárját, mely aggodalmasan, könnyektől elhomályosulva szegeződött rám. Egész testemben remegtem a félelemtől, de bólintottam. Megígértem, hogy jó fiú leszek.
- Tasha…
Apának mindig is mély, dörmögő hangja volt, ami egy lágyabb, finomabb színezetet kapott, valahányszor csak anyához szólt. Felnéztem a kormányt görcsösen szorító férfira, de az autók lámpáinak fényében csak borostás arcélét tudtam kivenni.
- Hm? - fordult felé édesanyám elengedve, és a következő pillanatban valami nekicsapódott a kocsinknak. A behorpadt tető után üvegdarabok szóródtak szanaszét, és a kiáltozások közepette szinte alig fogtam fel, hogy mi történik.
Apa elővett egy pisztolyt a kesztyűtartóból. Anya sikított, amikor egy véres kéz benyúlt a törött ablakon, és megragadta a hajánál fogva. Az autó úgy rázkódott alattam, mintha maga a föld mozgott volna, és az arcomat elborították a könnyek, mintha esőfelhő alatt álltam volna. Olyan erősen szorítottam az ülés szövetét, hogy a körmeim beszakadtak, de nem mozdultam. Azt mondták, ne tegyem…
Még egy ablak betört. Ezúttal a másik oldalról. Összerándultam az éles hangra, és odakaptam a tekintetem. Apa csukott szemmel dőlt hátra az ülésén, mintha mély álomba szenderült volna.
- Apa? - szipogtam bizonytalanul, és akkor eldördült az első lövés. Befogtam a fülemet, és szorosan behunytam a szememet.
Hadd ébredjek fel! Kérlek! Csak legyen vége.
Hideg, remegő kezeket éreztem a sajátomon, és édesanyám fülbemászó, dallamos hangját hallottam. Azt a hangot, mely annyiszor álomba ringatott egy ír altatódalra. Egy olyan hangot, melyet keserűség, fájdalom és rettegés színezett fakóra.
- Futnod kell, Samuel! Fuss, és ne nézz vissza! Fuss!
Úgy tettem, ahogyan kérte: kibotorkáltam a kocsiból, miközben újabb lövések zendültek. Nem fordultam hátra, és egyszer sem álltam meg. Elestem, és felsértettem a térdemet, de nem lassítottam. Egyenesen az autósor mentén futottam előre, majd a vaskapunál bebocsátást kántáló tömeg lábai közt átbújtam, és meg sem álltam, míg neki nem ütköztem egy fehér nadrágkosztümöt és szőrmekabátot viselő, szőke hajú nőnek. Megilletődve hátráltam egy lépést, amikor megfordult, és lehajolt hozzám. Hibátlan arcbőrén csupán néhány ráncnyom sejlett fel, de kosznak nyoma sem volt. Kék szemei barátságosan csillogtak.
- Ne sírj! - dörgölte meg a még mindig nedves arcomat a kézfejével. - Minden rendben lesz.


“A szörnyeteg bennünk van, Newt. Akit legyűr, az már nem ember többé.” Ez volt az egyik első lecke, amint Ava Paige megtanított nekem, és sosem leszek képes elfelejteni. A szörnyek nem az ágyaink alól bújtak elő. Nem csak a sötétségben rejtőztek. Mindenütt ott voltak. Mindenkiben. A Kitörés csak előásta azt. Az én hibám, hogy túl gyenge voltam, hogy legyűrjem.
- Ha nem Ava Paige-hez visz minket, akkor hová?
Tommy sürgető, reszelős hangja ébresztett fel az elmélyült gondolkodásból. A szemeim elé ereszkedett mozivászon eltűnt, és újra a sápadt lámpákkal teli szürke folyosón találtam magamat, mialatt egy pisztolycső az oldalamba vágott. Időközben a legtöbb őr visszament a helyére, mert csak egy-egy zubbonyos alak követett minket. Az acélbetétes bakancsuk koppanásának hangja visszhangzott a szűk helyiségben, mialatt a diódák zizegése csak rosszabbította a fejfájásomat. Ne, csak ne most!
- Ó, majd meglátjátok! - legyintett Janson, mialatt megálltunk egy vastag fémajtónál. Hátrafordult felénk, és egy elégedett vigyort villantott felénk, mielőtt elővette volna a beléptetőkártyáját. Azt hitte, senkinek sem tűnt fel, hogy milyen remegő kézzel húzta végig a műanyagot a zárban, de nem volt olyan jó színész, mint hitte. Egyelőre azonban nem tettem ezt szóvá. Tisztában voltam vele, hogy ha megteszem, akkor semmit sem szedünk ki belőle, azt főleg nem, hogy elkapták-e már Maryt. Esélyt kellett találnunk, hogy egy pillantást vessünk a kameravezérlőkre.
Patkányképű mögött egy majdnem teljesen üres laboratórium képe sejlett fel alig egy-két tudóssal és még néhány fegyveres őrrel, akik a biztonságot felügyelték. Azelőtt még sosem láttam ennyi mikroszkópot és szuperszámítógépet egy helyen. A VESZETT-bázis, ahol korábban éltem, kisebb volt ennél vagy csak soha nem jutottam be ilyen helyre. A kör alakú terem arra emlékeztetett, amikor kiszabadultunk az Útvesztőből. Ahol élettelen, véres hullák közt kellett átverekednünk magunkat, hogy kijussunk. Ahol Chuck az életét adta, hogy megmentse ezt a bököttet mellettem. Ahol Ava Paige elhitette velünk, hogy mi vagyunk a gyógymód. Ahol egyik csapdából a másikba estünk. Nem volt jó érzésem vele kapcsolatban.
- Tekintsétek magatokat szerencsésnek: történelmi pillanat részesei lehettek - tette hozzá a fickó végigsimítva a simára borotvált állán, majd kisebb hatásszünetet követően széttárta a karjait, mintha épp a születésnapi zsúr meglepetés-vendégét jelentette volna be: - Előállítjuk a gyógyírt.
- Hogy micsoda? - kiáltott fel Thomas vehemensebben, mint az indokolt lett volna. Személy szerint túlzásnak találtam a reakcióját, de legfőképpen a félelmet, ami az arcára volt írva. A gyógyír feltalálásának jó dolognak kellett volna lennie, nem? Akkor miért viselkedett így? Mit tudott, amit én nem?
Felváltva néztem a rettegő tekintettel, fehérre vált, ökölbe szorított kezű Futárfiúra és a fölé magasodó tekintélyparancsoló Patkányképűre, akinek az arcán kárörvendő, szórakozott mosoly terült szét. Olyan szívesen letöröltem volna azt onnan, hogy már viszkettek az ujjbegyeim, hogy mozduljak, de tudnom kellett a választ.
- Jaj, ne mondjátok, hogy Maryért jöttetek! Már késő - rántotta meg a vállát a férfi lekezelően. Úgy beszélt, mintha gyerekek lettünk volna, akiknek már éppen nem jutott a cukorkából, amit egy bácsi osztogatott. Mary nevének említésére azonban minden idegsejtem készenlétbe került és pattanásig feszült. A szívemet akár díjnyertes paripák is húzhatták volna, olyan vágtát vágott le a következő néhány percben, míg vékony pengeélen billegve megpróbáltam kibogozni a szálakat. Most már egyértelmű volt, hogy a velem érkezett fiú olyan információ birtokában volt, ami nem jutott el hozzám. Talán jobban kellett volna figyelnem, amikor sétálás közben be nem állt a szája.
- Hol van Mary? Mit csináltak vele? - vágta az egyik asztalhoz a Patkányképűt Tommy, aki mindig is a lobbanékonyságáról és türelmetlenségéről volt híres. Az öklei közé szorította a VESZETT-nek dolgozó fickó gallérját, és fenyegetően a képébe mászott, mire néhány női tudós ijedten felsikkantott, az őrök pedig magasabbra emelték a fegyvereiket.
Janson szája gúnyos mosolyban játszott, és magabiztosan intett a katonáknak, hogy pihenjenek. Máskor tompa szemei fekete koromgombokként láztól csillogtak. Ismertem ezt a tekintetet. A kezdeti fázisban napokig ez nézett vissza rám a tükörből. Aztán amikor végre elmúlt, kezdődött a remegés, a zsibbadás, az apró jelei annak, hogy fokozatosan elveszítem a kontrollt a testem fölött. Akkor kezdtem el igazán elveszíteni magamat. De vajon tényleg csak akkor lett volna? Mi van, ha már egy ideje nem is voltam önmagam?
Onnantól kezdve, hogy az Útvesztőben megpróbáltam végetvetni az életemnek, minden - a hajnalban szemembe sütő napfény, a Minhóval kötött ostoba fogadások, melyeket rendszeresen megnyertem, az olykor teli has meg Sirató-hörgések nélküli éjszakák, minden mosoly és nevetés - értelmetlennek látszott. Mi az ember, ha nincs célja? Egy üres kagylóhéj, mely csak tengődik a sötét tengervízben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedve. Vajon mi történik vele, hogy ha egyszer eléri a tenger fenekét? Mi lesz, ha belehanyatlik a porba, ahol már senki sem fogja zavarni? Senkit sem érdekel, hogy él-e vagy hal. Mi is ilyenek voltunk, fokozatosan süllyedő üregek, nem többek egy áthúzott névnél a betonfalon. Legalábbis azt hittük, hiszen igaz, hogy havonta érkezett egy-egy új ember és hetente szállítmány, ha volt odakint valaki, bárki, akkor csak adott volna magáról más életjelet, nem? Néha elgondolkodtam, honnan jöttünk és hová tartunk. Az biztos volt, hogy az a hely nem lehetett a Menny. Annak a kapui nem égbe nyúló cementhordákból álltak volna. Akkor ez kellett, hogy legyen a Purgatórium, ahol megbűnhődtünk azokért a tettekért, melyekre nem is emlékeztünk. De nem, ez még mindig csak a hitvány, halandó föld volt, ahol egyesek istent játszottak, és bábuként rángattak minket. Nem csoda, hogy nem volt értelme. Legalábbis míg Mary, mint bosszúálló angyal, fel nem bukkant.
- Figyelmeztettünk, nem, Thomas? - billentette oldalra a fejét a Patkányképű, és látszólag cseppet sem zavartatta magát a kényelmetlen szituációban. A kezei lazán lógtak az oldalai mellett, pedig egyetlen szóval elintéztethetett volna mindkettőnket. Mégsem tette, és erre csak egyetlen magyarázatot találtam: kisebbségi komplexusa volt. Mindig is Ava Paige árnyékában élt, soha semmilyen eredményét nem ismerték el annyira, mint a doktornőt. Szüksége volt hát a csodálatra vagy éppen utálatra, amit tőlünk remélt, mert meg akarta mutatni, hogy ő is van olyan jó, mint a nő. Valakinek el kellett dicsekednie, hogy rájött a gyógyír nyitjára, és hogy az ő irányítása alatt fog megszületni az első. - Szóltam, hogy ha nem adod fel magad, a húgoddal is megelégszünk.
- Mi? Miről beszél?  - tettem feléjük egy lépést értetlenkedve, és megérintettem Tommy vállát, aki oldalra fordított fejjel hátrapillantott. A szorítása ellazult Jansonon, miközben bocsánatkérő tekintettel válaszolt. A hangja indulattal remegett, mégis türelemre intett, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban bekattanhatok.
- Denverben a VESZETT megtalált. Azt mondták, az egész bökött tesztsorozat arra kellett, hogy megtalálják a tökéletes alanyt. A személyt, akinek…
- A halála megváltást jelenthet minden beteg számára - fejezte be elégedett vigyorral Patkányképű, mert a drámai csúcspont bejelentését senkinek sem adta volna át. Talán a lelassult agyi működésem miatt, de nem sikerült összeraknom, hogy mit akart ezzel mondani. Valakinek meg kellett halnia, ezt értettem, de mi köze volt mindennek Maryhez? - De Thomas makacs volt, mint mindig. Az ikertestvére viszont sokkal hamarabb elfogadta az igazságot, és önzetlenül cselekedett az emberiség javára.
- Nem! - csattant fel Tommy újra, és a gallér köré hurkolt ujjai egészen elfehéredtek. A tekintete a haragtól még jobban elsötétedett, és a pupillái kitágultak, mialatt zihálva szívta be a levegőt.
Keserű mosolyra húztam a számat, mert a VESZETT már eljátszotta velünk ezt a játékot. Ismertem Maryt: nem hitt volna nekik, nem ment volna bele a legújabb őrült tervükbe, nem halt volna meg csak ezért… Ugye nem? Nem áldozta volna fel magát, hogy engem mentsen, igaz?
- Hazudik! - sziszegtem, de már nem éreztem magamat annyira magabiztosnak, mint az első pillanatban. Újra magam előtt láttam a lány könnyektől égő, elszánt tekintetét, ahogyan kihátrált a romos bowlingpályáról. Mennyire törték össze a szavaim? Vajon eléggé súlyosan megsebeztem ahhoz, hogy ahelyett, hogy lemondott volna rólam, a saját életét tekintse játékszernek? Ennyire szeretett volna?
- Miért hazudnék ilyesmiről? – vonta fel a szemöldökét Janson, majd kérdő tekintettel az őt szorongató Thomasra nézett, aki szorosan összeszorítva az állkapcsát hátrált egy lépést, hogy szabad utat adjon a férfinak. Patkányképű odalépett az üresen hagyott számítógépek egyikéhez, és miután beütötte a jelszót, kattintott párat, hogy a seszínű képernyőre varázsolja a megfelelő bizonyítékot. A fülemben tombolt a vér, és nem akartam látni bármit is akart mutatni, de közben képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a megjelenő biztonsági kamerák felvételeiről. Hiszen ez volt a célunk, nem? Látni, hol van Mary, hogy mi van vele.
- Tessék - bökött rá Patkányképű a felnagyított folyadékkristályos képre, melyen úgy táncoltak a pixelek, mint egy régi film kockái a sarki mozikban. Mary félreismerhetetlen alakja nyugodtan feküdt egy orvosi ágyon, miközben mellette egy nő előkészítette a tűt. Bár a lány nem volt kikötözve és éberen nyitva voltak a szemei, semmi jelét nem mutatta annak, hogy akarata ellenére lett volna ott. Még akkor sem rándult össze, amikor a tű hegyes vége a nyakához ért. Megbabonázva figyeltem a jelenetet, Mary tágra nyílt pupilláit és remegő szémhéját, mely másodperceken belül összezárult.
Leírhatatlan érzés robbant szét a belsőmben, ahogyan megláttam ezt a felvételt. Összetört, kiszívott belőlem minden érzést, kifacsart és megölt. Úgy pulzált a vér az ereimben, mintha extra dózisú adrenalint nyomtak volna belém, és a látásom egy pillanatra teljesen elhomályosodott. Amikor megint kitisztult a kép, a helyiséget vörös fény borította be, és a fülemben ezernyi sziréna hangján rikácsolt a riasztó. Először azt hittem, hogy csak képzelem, hogy csak velem történik mindez, de a tudósok a fejüket behúzva, a fülüket befogva menekültek, amerre csak láttak.
- Mi ez? - motyogtam halálra vált hangon, mert egy részem még mindig nem volt képes elfogadni az igazságot. Olyan volt, mintha a szervezetem hibernáló módba kapcsolt volna abban a pillanatban, hogy megláttam Mary angyali arcát azon a francos képernyőn.
- Valószínűleg Minhóék elegánsan megérkeztek – válaszolt Tommy krákogva, és azzal a lendülettel rátámadt Jansonra. Az első ütést követően egy éles krekk hang hallatszott, ami miatt szinte biztos voltam benne, hogy eltört a fickó orra, de megérdemelte. Mielőtt azonban a fiú másodszor is lesújthatott volna, a gyáva szemétláda kiadta a parancsot a katonáinak:
- Megölni őket!
A halál nem ijesztett meg, egyáltalán nem, de a düh kiölt minden tehetetlenséget a testemből, és minden erőmet összeszedve nekirontottam a felém tartó katonák egyikének. Csak a lány meleg szempárját láttam magam előtt, és olyan volt, mintha minden egyes másodperccel egyre mélyebb éket vertek volna az ürességbe, ahol valaha a szívem volt. Fájt. Rohadtul fájt, de legalább még éreztem. Ha az agyamat elborította volna a köd, mely a buggyantság hatalmát jelezte, akkor már nem lett volna se kín, se öröm, se szerelem. Minden érzést eltüntetett a szervezetemből, amikor megjelent. Olyan volt, mint egy settenkedő vad, amelyik az ártatlan áldozatait az erdők mélyére csalogatta, én pedig hagytam. Minden egyes francos alkalommal, amikor túl soknak tűnt érezni. Hiszen mi értelme lett volna ellenállni? Most már főleg, hogy Mary nem volt! Megölték, megölték, megölték! harsogta egy hang a fejemben úgy, hogy azt hittem, már megsüketülök tőle. Az ő hibájuk, az övék… folytatódott a mantra ugyanolyan hangosan, miközben ököllel vertem a fickó képét még akkor is, amikor már elájult. Csakis az én hibám, sejlett fel egy gondolat valahonnan mélyről, mint amikor a tenger felszínére bukkan egy hosszan sodródott palack. Megragadva az őr oldalára erősített kést, remegő kézzel elhátráltam a mozgásképtelenné tett alaktól, és megfordulva arra lettem figyelmes, hogy Brenda, Jorge és Chris is felbukkantak. Mindhárman több őrt foglaltak le, miközben Tommy a Patkányképűvel birkózott a törött üvegszilánkok és szanaszét hagyott fegyverek között.
- Maga szörnyeteg! Mindannyian azok - üvöltötte Tommy, amikor a nála magasabb és erősebb férfi alá került. Lefagyva bámultam az arcán csillogó gyöngyházfényű könnycseppeket. Mindig is irigy voltam rá, mert olyan közel élhette le az életét Maryhez, mert annyi idő jutott nekik, mint a lánynak és nekem soha, ám csak most értettem meg igazán, hogy a fiú nem emlékezett ezekre az időkre. Fogalma sem volt a közös játékokról, arról, hogy együtt bujkáltak a könyvtárban, arról, hogy milyen tökéletes lehetett volna a családjuk, semmire sem emlékezett, csak az elvesztegetett idők egy töredékére, melyek a Szúrás után ugrottak be neki. Ő egy olyan testvért vesztett el, akit az emlékeiben csak az elmúlt pár hónapban ismert. Én egy olyan lányt, akibe évek óta szerelmes voltam. Kegyetlenség lett volna megkérdezni, melyikünk járt rosszabbul.
- Ha valaki szörnyeteg, az te vagy! Én megmondtam, mi fog történni. Önző voltál, és ennek az árát a húgod fizette meg, kölyök - köpte a felszakadt szájának vérét a padlóra Janson, miközben a jobb kezében kibiztosította az egyik éles fegyvert, és egyenesen Tommy homlokának szegezte. - Csak igent kellett volna mondanod, és sokkal szebb halálod lehetett volna.
Olyan automatikusan cselekedtem, hogy utólag fogalmam sem volt, hogyan értem oda olyan hamar a kettősükhöz vagy hogy honnan volt annyi erőm, hogy a férfit arrébb lökjem Tommyról. Úgy éreztem, hogy a dobhártyám szétszakad, és a fülem még sokáig csengett, miután a pisztoly elsült közvetlenül a fejem mellett. Egy tompa puffanással a fehér falba fúródott a golyó, de nem foglalkoztam a környezetünkkel. A tekintetemet egyenesen abba a varjúszempárba fúrtam, ami ijedten meredt rám, aki állat módjára rávetettem magam. Nem véletlenül, a szemeimben is állatias vadság köszönhetett vissza.
- Látom, hogy elkapta a vacak fertőzést. Maga is olyan, mint én. Meg fog őrülni, és higgye el, teszek róla, hogy ne haljon meg, mielőtt a vírus felemésztené az agyát. Rimánkodni fog a halálért, de nem érdemli meg azt a kegyet - vicsorogtam fenyegetően elhúzva a kezemben tartott pengét a másik torka előtt. Akár meg is ölhettem volna. Olyan könnyű lett volna: csak egy nyisszantás, és annyi, de nem érdemelte meg. Azok után nem, hogy hagyta meghalni Maryt. Megölte, emlékeztettem magamat, és a tompa fejfájást elölről kezdődött. Már jön is, itt is van, a bódító feledés, de kivételesen kitartottam, és küzdöttem. Mert mi lett volna velem anélkül, hogy éreztem volna? Ki lettem volna anélkül, hogy szerettem volna Őt? Ő volt a fény az alakút végén, a gyógyír a sebeimre, a megváltásom.
- Hermoso, elég lesz! - rángatott fel a vállamnál fogva két erős, napbarnított kar, amikor már skarlátvörös vér serkent a VESZETT-es sápadt, nyirkos nyakbőréből, én pedig engedelmesen elhátráltam tőle egy lépést, mialatt a szemeim előtt táncoló csillagokat próbáltam elűzni. - Ne is gondolj rá, Patkányarc - tette hozzá mélyebb hangon a spanyol srác, amikor a fickó sunyiban a kezéből kiejtett fegyverért nyúlt, mire Jorge egy határozott mozdulattal a kézfejére taposott. A fájdalmas kiáltásából és a roppanó hangokból ítélve újabb törött csontokkal gazdagodott.
- Nem juttok ki innen élve. Mindannyian halottak vagytok - nyöszörögte a férfi, mire Brenda szemforgatva beleeresztett egy Kábítólövedéket.
- Hol vannak a többiek? Hol van Minho? - lépett közénk Tommy, akinek az arcán még mindig látszottak a száradt könnyek, de senki sem kérdezett rá az okára. Fontosabb dolgokra kellett koncentrálnunk, ha nem akartunk tényleg meghalni. Nem mintha most már számított volna.
- A Jobb Karosok éppen körbe- és alábombázzák az épületet. Minho lement az alagsorba, hogy összeszedjen annyi hasznos iratot, amennyit csak tud - felelte Jorge, miközben kidugta a fejét a folyosóra, hogy ellenőrizze, mehetünk-e.
- Nem arra ment. Elkanyarodott, amikor elváltunk - szólt közbe Chris, aki az ártatlan arcával és a kezében tartott puskával elég furcsán festett, de nem tettem szóvá. Sosem bírtam a csávó képét, hiszen ő volt Mary legjobb barátja, és egy végtelenül undok, önző részem valamelyest megnyugvást talált abban, hogy ő még nem tudott a lány haláláról. Nem mintha ettől kevésbé fontos lett volna számára.
- Valószínűleg csak tett egy kitérőt…
A többi hang és válasz összemosódott a fejemben, amint megfordulva végignéztem az eszméletlenül vagy éppen holtan heverő őrök és tudósok grotesztk pózokban fekvő alakján. Sápadt arcok, hideg testek, üveges tekintetek. Kirázott a hideg, és hirtelen úgy éreztem zuhanok. A belsőm megtelt jéghideggel és valami görcsösen markolázta a szívemet, míg úgy nem éreztem, hogy nem kapok levegőt. A tagadás falai abban a pillanatban ledőltek, amint meghallottam Tommy szájából a remegve kiejtett nevet.
Mary.


A vörös villogó fény és a vinnyogó sziréna hangja ásták be magukat először a tudatomba, amikor pislogva kinyitottam a szememet. Hason feküdtem a kemény fémrácson, ami minden bizonnyal nyomokat hagyott az arcomon, melyeket fáradtan, a kézfejemmel próbáltam lemasszírozni magamról. Kétségbeesetten kaptam a különös álmom utolsó momentumai után - sikertelenül -, miközben feltápászkodtam. Ennek nem volt semmi értelme: hogy is lehetett volna az az édes, kedves, ragyogó mosoly része egy licérdes rémálomnak, melytől kivert a hideg?
- Hahó? - próbálgattam a hangomat, miután két lábra tornáztam magamat, és elkerekedett szemmel tapasztaltam, hogy egy felfelé száguldó liftaknában tértem magamhoz. A tágas helyiségben hordókat, ládákat és rácsok mögött tartott csirkéket láttam, melyek az éles hangra és zavaró fényeffektusokra össze-vissza rohangáltak ijedtségükben.
- Hé! - kiáltottam, hátha így magamra vonhatom a figyelmet, bár fogalmam sem volt, hogy kihez beszélek. Egyébként is hol voltam és mit kerestem itt? Megragadtam az egyik hordót, amikor elveszítettem az egyensúlyomat, és a körmeimet a fába vájtam, mialatt a szívem a visítozó riasztó hangjára dübörgött a mellkasomban. Nem láttam mást, csak árnyékokat és a vörös fényt. Odafent is minden sötét volt, mintha soha nem ért volna véget az akna, pedig a fémketrec, melybe mint állatot zártak engem is, egyre gyorsabban száguldott felfelé.
- Állj! Állj, a francba is! - üvöltöttem, amikor már egyértelműen látszott, hogy elérjük a plafont. Végigtapogattam a doboz rácsos falait, hátha találok egy gombot vagy bármit, ami megállíthatná a szerkezetet, de semmit sem találtam. Semmit. A szívem már majdnem kiugrott a mellkasomból, amikor az egész fém megrándult alattam, és megállt még éppen azelőtt, hogy agyonnyomott volna a fém.
Hevesen zihálva, hunyorogva néztem fel, amikor a csapóajtó szétnyílt, és éles fehér fény világított a szemembe. Meghaltam volna? Ez lenne a Paradicsom?
A kérdések hirtelen százával rohamoztak meg, és szinte alig hallottam meg a mormogó fiúhangokat. Elnyomták azokat a fejemben zakatoló gondolatok.
Mi ez a hely? Mit keresek itt? Ki vagyok én?
Newt, felelt egy lágyan csilingelő hang az elmém mélyéről, melyet azonnal összepárosítottam a szelíd mosollyal. E dallamos hang még sokáig kísértett az álmaimban. Nem is hittem, hogy létezik. Míg meg nem jelent előttem Mary.


Az érzés hasonló volt, mint feljönni a Dobozzal. Vagy mint amikor fuldoklót kihúznak a vad tengerből. A rettegés és kínok után hangok töltik meg az ember elméjét, de nem igazán hallja őket. Valami földöntúli csend és nyugalom teríti be, mert rájön, hogy nem kell tovább küzdenie. Egy hasonló érzés kerített hatalmába, amikor kinyitva a szememet egy egészen más helyen találtam magamat. Valószínűsítettem, hogy az emlékezetkiesésem ideje alatt átverekedtük magunkat az emlegetett alagsori laborig. Emberek jöttek-mentek körülöttem, de szinte semmit sem fogtam fel belőle. A folyosó végénél nyíló ajtónál Minho állt, a karjára szorítva egy esetlen kötést, miközben az arca hitetlenséget tükrözött.
- Megjöttek a többiek - kiáltotta hátra a sérült válla fölött, majd a tekintete találkozott az enyémmel. Kávészínű szemei döbbenten elnyíltak, és egy tipikus féloldalas mosollyal üdvözölt. - A mindenit, itt van Newt is!
Nem viszonoztam a mosolyát. Az arcizmaim nem engedelmeskedtek nekem, és minden egyes mozdulat az ajtó felé kínszenvedésnek tűnt. Miért volt az, hogy lélegeztem, mégis úgy éreztem, mintha minden levegőt kiszívtak volna a tüdőmből?
- Newt? -  lökte félre a küszöbről az ázsiai fiút egy meglepett, de elszánt tekintetű lány, akinek dús, barna hajkoronája az arcába hullott, de még így is, bárhol, bármikor felismertem volna.
- Nem lehet - motyogtam erősebben szorítva a jobbomban tartott véres kést. Görcsösen ragaszkodtam a fegyverhez, mióta csak megszereztem. A hosszú, recés penge az Útvesztőben használt kardomra emlékeztett. Most a markolatát a halántékomhoz szorítottam, hogy kizárjam a fejemből az ostoba hallucinációt. Mary halott...
- Newt! Newt, én vagyok! - rohant oda hozzám a lány, és elismeréssel adóztam a VESZETT technológiája előtt. A közelembe hajoló alak tényleg hasonlított Maryre. A megfelelő anyajegyek pont ott voltak, ahol lenniük kellett. De még a francos kamilla-illat is stimmelt!
- Hazudsz! Miféle elme trükk ez? Milyen játék? - kérdeztem kétségbeesetten, és finomkodás nélkül a falhoz vágtam a lányt. Felnyögött a fájdalomtól, de nem lazítottam a szorításomon és bocsánatot sem kértem. A fogaimat csikorgatva hajoltam az arcába, miközben a szabad kezem ujjai a nyakára kulcsolódtak. - Mary halott. Láttam a felvételeket! Megöltétek!
Nem érdekelt, hogy egyetlen doktornő műve volt az egész. Mindenről a szervezet tehetett, és mindenki, aki önként és dalolva a része volt. Valaha jó célja volt az egésznek, embereket akartak menteni, de emberéletek árán ezt elérni nem csak értelmetlen és ostoba, de kegyetlen dolog volt. Az elejétől fogva manipuláltak mindannyiunkat, kihasználták az erősségeinket és gyengeségeinket, egymással szembefordítottak minket, és állandóan megfigyelés alatt tartottak mindenkit. Azt hittem, már megszabadultam tőlük, de nyilvánvalóan nem. Még mindig itt turkáltak az agyamban. Még meghalni sem hagytak békében.
- Newt! - csattant egy hang - talán Tommyé vagy Chrisé - nem messze tőlem figyelmeztetően, de nem foglalkoztam vele.
- Newt… – hörögte előttem a Mary-arcú lány, és a szemei sarkában könnyek jelentek meg. A nyaka elvörösödött ott, ahol az ujjaim nyomott hagytak, és az arca falfehérré vált, miközben a felületes légzés hagyta el a száját.
- Mikor hagyja már végre abba a VESZETT a francos tesztjeit? Hát nem volt elég, hogy annyi mindent elvettetek tőlünk? Hogy elvették tőlem Maryt? - kiáltottam teljesen kifordulva magamból, és elengedtem a lány torkát, majd ököllel a falba csaptam. - Szerettem őt. Rohadtul szeretem őt, de itt még az emlékét sem tisztelik...
Talán csak képzeltem, hogy a hangom mennyire elvékonyodott a mondat végére, mert a következő pillanatban remegés rázta meg alattunk a talajt. Miközben azon voltam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, kiejtettem a kezemből a kést, és megkapaszkodtam a legközelebbi elérhető dologban: egy finom, mégis erős női testben.
Az épületet még egy utórengés rázta meg, amitől már a vakolat is hullanni kezdett. Kérdés sem volt: a Jobb Kar anélkül, hogy megvárta volna az evakuálásunkat, felrobbantotta az első bombákat, A VESZETT főhadiszállása és vele együtt mi is, hamarosan a földdel leszünk egyenlőek.



Helló, bököttek!
Remélem, mindenkinek nagyszerűen telik a 2016-os év! Hihetetlen, hogy már csak egy Newt-szemszöget olvashattok, nem? Mit gondoltok, lesz még valaha olyan a fiú, mint volt? Hogy tetszettek a visszaemlékezések? Mit szóltok Newt igazi nevéhez? És a nem éppen, de mégis szerelmi vallomáshoz?
Minden jót kívánok, és legyen szép, fehér teletek továbbra is! <3
FantasyGirl

5 megjegyzés:

  1. Drága FantasyGirl!
    (Most hiszed vagy sem, de a búcsúd óta nagyon nehezemre esett nem az igazi nevedet leírni ide; ennek ellenére ez a történet még te vagy, FantasyGirlként, szóval a végéig még így szeretnélek hívni téged, ha nem bánod.)

    Fogalmam sincs hogyan tudnám kifejezni a hálámat feléd, én annyi mindent kaptam már tőled, amiknek a felét sem vagyok képes viszonozni! Ne tudd meg mennyire boldoggá tettél azzal, amikor mondtad, hogy az egyik ötletemet megvalósítottad a visszaemlékezéseknél; olvasni róla pedig még felemelőbb érzés volt! Szóval ezúttal is köszönöm, hogy ilyen lehetőséget kínáltál fel nekem, és nem zárkóztál el egyetlen ötletem elől sem! Csodálatos író vagy, még csodálatosabb személyiséggel! Aki rosszat mond rád, az mind irigy és nem ismer téged igazán! <3

    Newt szemszögei nekem szépen fokozatosan lépkednek egyre fentebb a szomorúsági skálán, a depressziósan lehangolótól a simán szomorúig, amit sokkal könnyebb megemészteni! Már nem érzem azt a szívemet mardosó fájdalmat, amikor az ő szemszögéből olvasok; természetesen most sem a boldogság van a központban, de már sokkal elviselhetőbb a szenvedéseit olvasni... Vagy csak lehet, hogy már hozzá szoktam a pár rész alatt; nem tudom. Viszont még mindig lenyűgöz - és ezt vagy ezerszer elmondanám neked még! -, hogy mennyire élethűen adod át a történéseket, a reakcióit és magát Newtot, az érzéseit, az embert, aki ő maga.

    Janson képét egy párszor - vagy pár milliószor - bevertem volna a fejezet során, és még az sem okozott kellő vigaszt számomra, hogy ő sem immúnis. Lehet, hogy szívtelen vagyok, de ő sokkal rosszabbat érdemelt volna még ennél is... Bár Newt álláspontjával én is egyet értek, a halál túl kegyes lenne számára, hadd szenvedjen csak! Még ha nem is tud minden kínt átélni, amit nekik kellett a VESZETT nyomása alatt; azért egy töredékét biztosan. (Bár kétlem, hogy ez megváltoztatná az álláspontját a dolgokkal kapcsolatban, akkor is gonosz módon imádnám nézni, ahogy ezek bekövetkeznek. x))

    Nem is tudom mire számítottam ettől a Patkányképűtől, de az még tőle is eléggé övön aluli lépés volt, hogy megmutatta a fiúknak, hogy mit tesznek éppen Maryvel. Azt persze már nem láthatták, hogy Minho megmentette őt... Egyrészről meg is értem, amiért Newt így össze van zavarodva, a helyében valószínűleg én is így viselkednék; de nagyon megijedtem, mikor ilyen őrült módjára kezdett el Maryvel viselkedni. Szerintem nem bírta igazán feldolgozni a tudomása szerinti Mary halálát, és ezért nem is akarta elhinni, hogy valóban életben van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És wáow! Ennél hevesebb szerelmi vallomást szerintem még a filmekben sem láthatunk! Benne volt minden, ami kellett, személy szerint én a körülményekhez képest nagyon élveztem, szinte csillogó szemekkel olvastam végig. x3 Én Mary helyében ott folytam volna szét a padlón ezektől a szavaktól, amikből annyi élet csöpögött, de szó szerint! Már alig várom, hogy megtudjam, hogy a lány hogyan reagált magában erre a dologra!

      Nekem pedig a szüleivel kapcsolatos visszaemlékezésénél sírni támadt volna kedvem, talán még Mary elvesztése sem hatott ennyire szomorú dolognak Newt szemszögén keresztül - bár ezt akár annak is betudhatnám, hogy én pontosan tudtam, hogy életben van a lány.
      Van egy olyan rossz szokásom, hogy előre megnézem, hogy miket szoktatok a fejezetek végére írni, csakhogy kicsit felkészítsem magam a dolgokra és izgatottan kezdtem bele ebbe a fejezetbe, tudva, hogy Newt igazi neve kiderül benne! Hát, drága, jobbat ki sem találhattál volna neki! Samuel... Hm, annyira... Newtos. Szerintem abszolút passzol hozzá, habár fantáziálni sosem fantáziáltam az igazi nevével kapcsolatban, mindig is valami ilyesmit képzeltem el nekik, és nem olyan tucat neveket, mint pl. a David és társai... Azok annyira nem illettek volna hozzá! Bár nekem ő a végsőkig Newt marad, Samuel is épp olyan kedves lesz számomra, mintha csak a második neve lenne ebben az esetben.

      Newt személyiségét szerintem valahol még mélyen lehet érezni, de csak éppen hogy és csak egy-egy pillanatra, de azt is leginkább a gondolatain keresztül. Megszakad érte a szívem, hogy ennyire kifordult önmagából, nem találja a helyét a világban és mégis próbál erős maradni és segíteni... Istenem, mindjárt sírok! :( Egyszerre elképesztő és lehangoló is, hogy mekkora karakterváltozást vittél végbe - persze természetesen szükségszerűen - az ő esetében, és még csak most jutott el a tudatomig igazán, hogy már csak egy picike rész, és vége! Nincs több Newt szemszög, nincs több visszaemlékezés, szomorúságokkal teli pillanatok és depresszió. Hamarosan vége lesz, és csak reménykedni tudok abban, hogy méltóképpen zárul le az életének ez a szakasza, bármilyen befejezést is szántatok neki!

      A többiek felbukkanásának nagyon örültem - kivéve Chrisnek, aki bár nem szólt semmit, csak említve volt benne, mégis irritált. Lehet, hogy túlságosan Newt párti vagyok, és ugye ő sem igazán kedveli a fiút, de Mary szemszögén keresztül sem tudom őt szeretni. Ő nekem olyan felesleges karakter, és ellenséges - habár igazából eddig semmi rosszat sem tett. ><

      Nem tudom, mi mást mondhatnék még, ha Newtról van szó, képtelen vagyok normálisan gondolkodni. :') És biztos, hogy egy csomó dolgot kifelejtettem még, amit a rész közben eldöntöttem, hogy beleírok, de most valamiért semmit sem tudok felidézni belőle.
      Leginkább a gondolataira épülnek a dolgok, amiket mindig fel kell dolgoznom a fejezet olvasása után. x)

      Minden jót neked, és további kellemes napot! <3

      Hatalmas nagy ölelés,
      B.

      Törlés
    2. Drága B.!

      Nem bánnám, ha úgy szólítanál, te is tudod, de valóban: ez a történet még FantasyGirlhöz tartozik, és hihetetlen, de már nem sokáig.
      Igazán nincs mit! A kérésed érthető volt, akadt hozzá kellő ihletem is illetve amúgy is szerettem volna visszaemlékezéseket írni, úgyhogy nagyon örülök, hogy megvagy elégedve veled. A kedves szavaidra pedig nem is tudok mit mondana, egészen meghatottál! Köszönök mindent!
      Newt bár egyre jobban elveszíti az emberségét, főleg a végén lévő teljes összeomlással, közben az emlékei éltetik. Szerettem volna láttatni, hogy amikor már nem csak a rossz dolgokon gondolkodik, akkor igenis képes megtalálni a szépséget is a múltjában. Persze ettől nem lesz kevésbé szomorú, csak az emlékei egyre inkább olyan színt öltenek, ami kapaszkodót jelenthet neki. A nevét illetően egészen a rész írásáig nem is terveztem, hogy benne lenne, de amikor a szülős részt írtam egyszerűen furán hangzott volna enélkül, és ez a név jutott eszembe (egyébként Thomas Brodie Sangster legalább három filmjében is Samet játszott), de alapvetően én is megvoltam elégedett-e a névvel. Viszont külön öröm, hogy téged sem tört le, főleg mivel te gondolkoztattál el először, hogy egyáltalán fel lehetne fedni az igazi nevét. A szüleit egyébként is szerettem volna szerepeltetni, megmutatni, milyen emberek lehettek, és hogyan került Newt a VESZETT karmai közé. Elég fájdalmas volt írni azt a részt. Ráadásul arra is kellett, hogy bemutassa mennyire szemben áll a szervezet és a szülei elképzelése a szörnyekről, és az ő őrlődésében is nagyban szerepet játszik, hogy elhiszi-e, hogy benne is él egy szörny, hogy ő maga is az-e. Mert ha igen, akkor nincs nagyon visszaút.
      Viszont ezt a visszautat Janson is megpróbálta elvágni. Kegyetlen egy ember, de stratégiai, taktikai játékos. Tudta, hogy milyen reakciót válthat ez ki a testvérből és a szerelemből, és meg akarta törni őket. Newtot sikerült is, mert teljesen elveszíti a józan ítélőképességét. Vajon Mary most képes lesz visszarángatni a szakadék széléről vagy már késő?
      Chris nem sokat zavar be az én szemszögeimben, ugyan néha megemlítem, de Newt valóban elég rosszmájú vele kapcsolatban, pedig ő nem egy olyan ember - viszont a féltékenység bárkiből kihozhat ilyesmit. S a fiú valóban nem csak ebben az értelemben változott a vírus hatására. a kérdés már csak az, hogy visszafordítható-e a folyamat. A gondolatai pedig éppen emiatt a változás miatt fontosak.
      Huh, sosem tudom mit mondhatnék a kommented végén, mert annyit jelent, hogy itt vagy és írsz és támogatsz! Ezer köszönet sem lenne elég!
      Sok-sok kitartást kívánok neked a hétre! <3

      Ölel sok szeretettel: FantasyGirl

      Törlés
  2. Kedves FantasyGirl!
    A Veszett, vagy is itt már inkább Janson, a vesztés pillanatában is a legkegyetlenebb módon viselkedik.
    Megmutatni Tommynak és Newtnak, hogy a lány önként ott fekszik, és várja, hogy megöljék őt, ráadásul emiatt még Thomast okolni, egyszerűen kegyetlen volt Jansontól, nálam ezzel túllépett minden lehetséges határt.
    A fejezet elején még csodálkoztam is, hogy Newt elméje milyen tiszta, hogy a Maryért való cselekvés, mennyire háttérbe szorít mindent, még a fertőzést is, de tévednem kellett.
    A visszaemlékezések még mindig nagyon tetszenek, jó látni ezeket Newt szemszögéből, ahogy egyre jobban kirajzolódik előttünk, hogy milyen volt az élete az Útvesztő előtt.
    Mary és Newt kapcsolata már egészen kiforrott lett, annak ellenére, hogy nem sok idejük volt együtt, de felfedeztem benne valami érdekeset, amit máshol nem nagyon olvastam még. (Lehet, azért van így, mert mostanában nem olvasok romantikus regényeket..., de inkább a ti tehetségetek és kreativitásotok javára írom a következőket.) Egy átlagos szerelmi történetben mindig a lány kezd el először "függeni" a fiútól, ő lesz az akinek mindig jobban szüksége van a másikra. Nálatok viszont ez pont fordítva van. Érzem Maryn is, hogy Newt a mindene, hiszen magát is feláldozta volna azért, hogy meglegyen az ellenszer és ezzel megmentette volna Newtot, de ahogy olvasom a különböző szemszögből az eseményeket, úgy érzem, Newtnak egy kicsit mindig jobban szüksége van a lányra. Newt annyi mindenen keresztül ment gyerekként, majd az Útvesztőben, aztán most a fertőzés alatt, hogy neki jobban kell a Mary nyújtotta fény és remény, mint fordított esetben. És számomra ettől is válik különlegessé a kapcsolatuk. Mert más történetekben ez a fordulat, hogy a fiút a lány megmenti a képletes sötétségtől, olyan elcsépelté és kliséssé válik, ti mégis tudtatok ezzel valami újat mutatni nekem, szóval köszönöm ezt az élményt (is)!
    Na de visszatérve az eseményekhez. A Jobb Kart itt nem igazán értem, hogy miért kellett idő előtt felrobbantaniuk mindent, azt fél, maximum egy órát igazán kivárhatták volna, amíg kijutnak az épületből.
    És nagyon tetszett, hogy Newt a halottnak hitt Maryt meglátva azt hitte, hogy a Veszett egy újabb tesztje, de amikor elkezdődtek a robbanások, mégis benne keresett kapaszkodót. Talán tudat alatt érezte, hogy ő mégis igazi, a lány a valódi biztos pont az életében.
    Köszönöm ezt az élményt, amit ezzel a fejezettel nyújtottál, alig hiszem el, hogy már csak egy fejezet lesz Newt szemszögéből, szívesen olvasnék még tőle, róla!
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kat!
      A VESZETT sosem volt kedves vagy tekintettel rájuk, de mivel Jansonban személyes bosszú is él, és ő már feladta a saját életét, amint elkapta a vírust, ezért csak minél több embert magával akart rántani az elkeseredettségbe.
      Newt sajnos már csak egyre rosszabbul van, egyedül a viszaemlékezésekben az igazi, olyan, mint a régi Newt, akit szeretünk.
      Pontosan! Annyira imádlak, amiért kiemelted ezt! Annyira unom már, hogy olyan klisés módon a menő csávó beleszeret a semmi extra lányba, akinek viszont szüksége van rá. Értem én, hogy ki kell emelni A srác vonzóságát, de ezek az írók hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a szerelem két oldalú, mindkét félnek szüksége van a másikra. Esetünkben pedig mivel Newt egy kicsit törött lelkű, ezért nagyon is nagy szüksége van a lányra, aki újra és újra az élete középpontjába kerül.
      A Jobb Kar gondolkodásmódjában annyi rejlik, hogy mihamarabb a földdel akarta egyenlővé tenni a helyet, mert ha minél kevesebben maradnak életben, akkor annál kevesebb az esély marad arra, hogy a VESZETT újraalakul (hiszen egyszer már ez megtörtént).
      Még egyszer szeretném megköszönni, hogy kiemelted azt a részt Newt-Mary szerelméről, nagyon sokat jelent, hogy észrevetted! <3

      Törlés