Chapter 38
w|c|k|d - mary
IN THE LAST MINUTE

 Ahogy a Berg kieresztett lábai megérintették a hangár betonból öntött kifutóját, a tenyereimet elöntötte az izzadság. Még nem álltam készen, de tekintve, hogy mégis mire készültünk, kételkedtem benne, hogy valaha is bekövetkezik majd az a pillanat, amikor már nem rándul össze a gyomrom a bázis hatalmas falai láttán.
 A fegyverekkel megpakolt táska immáron üresen pihent a gép egyik sarkában. Minden pisztoly, Kábító és kés az öveinkben landolt vagy a kezeinkbe simult. Miközben Teresa visszasétált a pilótafülkébe, hogy a megfelelő gombok kombinálásával leeressze a Berg rámpáját, kibiztosítottam a kezemben szorongatott Kábítót.
 Ahogy a rámpa feltárta előttünk a bázis külső peremét, a homlokom mentén gyülekező izzadságcseppek megadták magukat a gravitációnak, a mutatóujjam pedig megremegett a ravaszon. A fegyvert tartó kezemmel megtöröltem az arcom, majd egy lopott pillanatra hátralestem a vállam felett, így a tekintetem összekapcsolódott Teresa jégkék íriszeivel.
 Féltem, amikor belegondoltam, talán soha többé nem látom viszont a barátaimat. Thomas könnyekkel áztatott arca, az, ahogy a kis tökfejet gyászolta, egyszeriben megelevenedett a lelki szemeim előtt és a szívembe mart. Már bántam, hogy nem köszöntem el tőle. Hogy sosem mondtam el neki, mennyire szeretem. Hogy nem meséltem ostoba történeteket a szüleinkkel töltött nyaralásokról, amikor még meg lett volna rá a lehetőségem. Elszomorított a felismerés, hogy minden kedves gesztus ellenére mennyire eltávolodtam tőle, hogy mindvégig Newt körül forogtak a gondolataim, és őt szinte teljesen kirekesztettem, holott fordított esetben én teljesen kiakadtam volna rá. Kit hülyítettem? Nem hiába zavart annyira Brenda folytonos jelenléte.
 A hangár látszólag teljesen üres volt, egy kósza lelket sem sikerült felfedeznem, hiába hunyorogtam olyan intenzíven. Időközben a Nap első sugarai áttörtek a Berg emelte pajzson, de még ez sem segített, így Teresával elindultunk a bejárat felé. Talán nem is minket vártak, suhant át az agyamon, amitől egyszeriben eltöltött a remény, s ezáltal magabiztosabbá váltam. A reszketés elcsendesült. Kimért léptekkel sétáltam a Berg széléhez, ahol aztán nekisimultam a gép belső falának, hogy körültekintőbben körbeszemlélhessem a hangár belsejét.
 Teresa is így tett, és amikor egyikünk sem bukkant rejtőzködő katonákra, egy erélyes biccentéssel jeleztük a másiknak, hogy „tiszta a levegő”. A combizmaim megfeszültek futás közben. Mire elértünk a bázis belsejébe vezető ajtóhoz, már tudtam, hogy holnapra borzalmas izomlázam lesz, ha egyáltalán megélem a holnapot.
 Ahogy lenyomtam a kilincset, a zár megadta magát és kitárult az ajtó. Az ismerős folyosókon sétálva minden sikeresen megtett kanyar után egyre idegesebb lettem. Túl könnyű volt. Túlságosan könnyű.
- Már olyan közel vagytok az igazsághoz – hangzott fel egyszeriben Patkányképű hangja, aki feltartott kezekkel, a háta mögött tucatnyi feketébe öltözött, felfegyverkezett őrrel figyelt minket. A Kábítót a vállam vonalába emelve, egyenesen Janson arcára céloztam, mégsem húztam meg a ravaszt. Az emlékeimnek hála úgy ismertem, akár a tenyeremet, és képtelen voltam elsiklani felette, hogy „védelem nélkül” érkezett. Patkányképű nagyszerű lövész volt, egyetlen jól időzített lövéssel a földre kényszeríthetett volna mindkettőnket, még mielőtt egyáltalán észrevettük volna, hogy a folyosón van. Mégis mire készülsz? – Az ellenszerért jöttél, nem?
- Azt hittem, nincs ellenszer – sziszegte Teresa, még mielőtt egyáltalán eljutottak volna a tudatomig Patkányképű szavai. Janson mosolya egészen a füléig ért, a szemei pedig büszkeségtől csillogtak, és ebből tudtam, hogy bármennyire is igyekeztünk távol maradni a szervezettől, bármennyire is megpróbáltuk aláásni a terveiket, végső soron a kezei alá játszottunk. De már nem volt visszaút.
- Nincs, de mint már mondtam, a segítségetekkel ezen könnyedén változtathatunk – felelte, a kezeit továbbra is a mellkasa előtt tartva, mintha minden önbizalma ellenére kételkedett volna benne, hogy sértetlen marad. Az izzadt ujjaim többször is lecsúsztak a ravaszról, de a szabad kezemmel előhalásztam az övemből egy recés élű kést, ami a Kábítóval ellentétben már maradandó sebeket ejtett az áldozatain.
- Hol a buktató? – kérdeztem, és a hangom megremegett a bennem szunnyadó intenzív érzelmektől. A vállamba nyilalló fájdalom miatt egyre több energiát emésztett fel a fegyver megtartása, és egy idő után már az egész felsőtestem remegett, ami veszélybe sodort nem csak engem, de Teresát is.
- Az ellenszer előállításához tanulmányoznunk kell az emberi agyat – válaszolta Janson hideg kimértséggel, mintha észre sem vette volna, hogy időközben a Kábító csöve lejjebb esett egy fél centit. Teresa egy nesztelen lépéssel Patkányképű és közém állt. Felvont szemöldökkel méregette az előttünk álló férfit, aki egykoron egy volt a legkegyetlenebb tanáraink közül. Az engem védelmező bökött szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Janson leereszkedően a szavába vágott: - Nem az agyi tevékenységeket, hanem szó szerint az emberi agyat.
 A szemeim elkerekedtek a felismerés döbbenetétől.
- Valakinek meg kell halnia – leheltem elgyötörten, és egy utolsó adrenalin lökettel magam elé kaptam a Kábítót és kiléptem Teresa takarásából.
 Búcsút mondva a fejemben felépített tervnek, gondolkodás nélkül belelőttem az őrök alkotta tömegbe, majd ezt követően kitértem egy felém száguldó energiatöltet elől. A fejem nekicsapódott a folyosó hófehér padlójának, ahogy Teresa megragadta a kezem és lerántott a földre, de nem engedhettem a szemeim előtt pattogó csillagoknak, a szédültség érzetét félresodorva a következő pillanatban már bukfencezve gurultunk el a felénk süvítő, éles töltények elől.
- Állj! – ordította Patkányképű, amikor az egyik őr eltalálta Teresa lábát. A lány felnyögött fájdalmában. - Eredetileg úgy hittük, Thomas lesz a megfelelő alany, de te, Mary...
 Kirekesztettem Patkányképű hangját és odacsúsztam Teresához, akinek márványszerű bőre a szokásosnál is fehérebbnek látszott. A kezeimmel óvatosan feltéptem a nadrágját, majd leszakítottam egy darabot a felsőmből és készítettem egy kezdetleges nyomókötést, ami koránt sem sikerült olyan szépre, mintha Jeff vagy Clint csinálták volna. A fiúk emlékétől és a kezdetleges kétségbeeséstől könny szökött a szemeimbe, de nem hagyhattam, hogy eluralkodjon felettem a gyász, mert jelenleg Teresa volt a legfontosabb.
- Az ikertestvéreként tökéletes vagyok a feladatra? – kérdeztem hisztérikusan. A kezeimet ellepte Teresa bíborvörös vére, ami szépen, lassan átverekedte magát a piszkosfehér textílián, amit alig egy perccel korábban a seb köré tekertem. Pillanatról pillanatra egyre több vért veszített, mintha valaki véralvadásgátlót kent volna a töltényekre. - Legyen! – ordítottam torkomszakadtából, amikor Janson helyeslő hümmögése eljutott hozzánk a folyosó másik végéből. - De segítsenek rajta!
 Janos emberei felemelték Teresát és elvitték a legközelebbi orvosi szobába, miközben én a földön ülve a reszkető tenyereimet bámultam. A könnyeim egy leheletvékony fátyolfüggönyt terítettek a retináimra, és bár a látásom elhomályosult, a lány vérének intenzív színe még ennek ellenére is éles maradt.
- Okos kislány.
 Patkányképű megveregette a vállam, majd a hónom alá nyúlva felhúzott a földről, de ahogy a talpaim megérintették a padlót, durván eltoltam magamtól a fehér ruhás férfit.
 Mindössze ketten maradtunk, így könnyedén a gyomrába döfhettem volna az egyik éles kést, amit az övemre erősítettem, de Teresa távozásával, mintha egy részem a lánnyal maradt volna; oltalmazta őt, engem pedig magamra hagyott. Erőtlenül sétáltam a férfi mellett, akinek az arcán minden lépésnél szélesebbé vált irritáló mosolya.
 Teresa állapotát mindössze három órával később sikerült stabilizálniuk, és ez épp elegendő idő volt ahhoz, hogy Janson beavasson az ellenszerrel kapcsolatos kutatásaikba. Megtudtam, hogy a legelső tudósok valóban megtalálták az eredeti vírus vakcináját, de a Kitörés mutálódása miatt az ellenszer majdhogynem teljesen használhatatlanná vált. Ahogy sejtettem, a Siratók mérge valóban megegyezett az eredeti vírustörzs legelső variációjával, ami olyannyira ritka volt, hogy az immunisok közül is mindössze egy-két személy élt volna túl egy nagyobb dózist, ha azt közvetlenül a vénáiba fecskendezték volna. Sajnos Thomas nem tartozott ezek közé a szerencsés emberek közé, és így feltehetőleg én sem.
 Eszembe jutott, hogy alig egy napja milyen biztos voltam benne, hogy ha tehetném, megfertőződnék, csak hogy Newt és én együtt hagyhassuk magunk mögött ezt az elcseszett világot...
- Nem muszáj megtenned, ugye tudod? – hallottam Teresa hangját közvetlenül a hátam mögül. A lány bicegő léptei nosztalgikus mosolyt csaltak az arcomra, ahogy a hangjában megbújó aggodalom is az egykori alvezérre emlékeztetett, épp ezért képtelen voltam szembe nézni az előttem álló percekkel, melyek minden egyes lélegzetvétellel közelebb sodorták felém a mártírhalált.
- Lehet, hogy azt hiszed, egyetlen... – akaratom ellenére elcsuklott a hangom, ahogy tudatosult bennem, hogy Newt többé nem az az ember, akit... hogy Newt többé már nem is ember igazán... - egyetlen Buggyant sem ér ennyit, de ő más. Ha ezzel megmenthetem, akkor az életem nem nagy ár – nyögtem végül, egész idő alatt a lábaim között lógó kezeimet tördelve.
 Ugyanabban az orvosi szobában voltunk, mint akkor, amikor visszakaptuk az emlékeinket, bár eleinte észre sem vettem, olyan nagy változások mentek végbe a helyiségben. Ezúttal két ágyat helyeztek el a teremben, egyet-egyet mindkét oldalra, amiket egy vaskarikákra fűzött, fehér függöny választott el egymástól, ezzel hosszában kettévágva a szobát, két teljesen egyforma, egyformán berendezett részre osztva azt.
- Nem hiszem, hogy a Buggyantak élete értéktelen! – dünnyögte a lány, amikor végre valahára elért hozzám. Teresa, akárcsak én, egy fehér trikót és egy szürke melegítőnadrágot viselt. Kócos haját, ami órákkal korábban még zsíros csomókban tapadt a fejéhez, ezúttal egy rendezett copfba kötötte, és a kezében egy acél mankót tartva nézett velem farkasszemet.
 A kezeimet a magasított ágy szélére helyezve óvatosan arrébb csúsztam, ezzel helyet szorítva a sérült lánynak. Bár Teresa arca még mindig olyan volt, akár egy érintetlen színező, a tekintetét látva biztos voltam benne, hogy rengeteg erő lakozott benne.
- Én...
 Teresa megrázta a fejét.
- Thomas volt az első és az utolsó, akinek elmeséltem, bár ő már nem emlékszik egyetlen szavamra sem, de... - Teresa hangja elakadt, amikor a szükségesnél több levegőt szívott be a tüdejébe. Zavarában a kezeit mustrálta, és bár el akartam fordulni tőle, hogy megkönnyítsem a dolgát, képtelen voltam levenni róla kíváncsiságtól csillogó szemeimet. Mindig is érdekelt, miről beszélgethettek, amikor eltűntek az órákról vagy kimaradtak egy-egy csoportos játékból. Ilyen szempontból Thomas sosem mondott többet, mint amennyit feltétlenül szükségesnek érzett ahhoz, hogy békén hagyjam. - Mielőtt az Alkotókhoz kerültem volna, Deedee-nek hívtak. – A döbbenettől elnyílt ajkakkal vártam, hogy folytassa. - A hegyekben éltem a családommal, amikor egy nap pár őrült lövöldözni kezdett a levegőből. Én voltam az egyetlen a falunkból, akit eltaláltak, mégsem fertőződött meg, pedig több tucatnyian voltunk. Amikor észrevették, hogy immunis vagyok, magamra hagytak. – Bár a perzseltföldi kalandunk óta Teresa sokkalta inkább volt szövetséges, mint barát, képtelen voltam magamban tartani az együttérzésemet. A tenyeremet óvatosan a vállára fektettem, majd megszorítottam azt, de ő egy lopott pillantásra sem méltatott. Talán könnyebb volt szembenéznie a múlttal úgy, hogy teljesen kizárt a jelenből, így hát eleresztettem, majd hagytam, hogy a kezeim visszaessenek a combjaimra. - Több héten keresztül egyedül voltam, de aztán találkoztam velük. Mind fertőzöttek voltak, bár akkor még nem gondoltak rá, és ettől úgy tűnt, tényleg egészségesek, ám ahogy teltek a hetek, már egyértelmű volt, hogy mind meg fognak őrülni. Mark, Lana, Trina és Alec megmentették az életem – suttogta, miközben a válla felett óvatosan hátralesett, mintha egy része már a gondolattól is megrettent volna, hogy valaki besettenkedett a szobába. - Ami azt illeti, nem is az édesapámtól tanultam meg repülni, hanem Alcetől. Ő régebben katona volt – viccelődött, és a szemében őszinte boldogsággal mesélt a barátairól. Megtudtam, hogy Mark titkon egész idő alatt szerelmes volt Trinában, akinek olyan szép, szőke haja volt, akár egy életre kelt hercegnőnek, ahogy azt is, hogy a Buggyant nevet Alecék használták először, amit Teresa önkénytelen átvett tőlük, ezzel megbélyegezve a fertőzötteket. - Mielőtt elküldtek az Alkotókhoz, Mark azt mondta különleges vagyok, aztán a kezembe nyomott egy üzenetet, amiben arra kérte a tudósokat, hogy használjanak fel az ellenszer előállításához. Mind hittek benne, hogy egy jobb helyre kerülök, így én is elhittem, hogy a VESZETT jó – magyarázta, és megismerve a lány emlékeit, képtelen voltam elítélni azért, amit a sivatagban tett. Biztos voltam benne, hogy ha Thomas is alávetette volna magát a beavatkozásnak, és hozzánk hasonlóan visszakapta volna az emlékeit, akkor ő is megbocsátott volna az impulzív lánynak. - Egy részem még most is hisz benne.
- Teresa...
- Mind meghaltak, miközben megmentették az életem! – sziszegte átható tekintetét az enyémbe fúrva. - Buggyantak voltak, de számomra értékes volt az életük, épp ezért megértem, miért akarod megmenteni Newtot. Egyszerűen csak nem értem, miért kéne meghalnod közben! – replikázta bosszúsan, a tenyereit ökölnyire zsugorítva. Teresa körmei apró, félhold alakú nyomokat hagytak a bőrén, miközben az ujjbegyeiből kifutott a szín.
- Te is hallottad. Az agyi tevékenységek... – kezdtem, ám ekkor kinyílt az ajtó, én pedig elharaptam a mondat végét. Egyébként is kár lett volna a szavakért, tudtam, hogy képtelen lettem volna meggyőzni őt, hiába hitt benne, hogy a szervezet szándékai igazak, hogy a VESZETT jó.
 Egy vörös hajú, szeplős nő lépett elénk az orrán egy vastagkeretes szemüveggel, ami felnagyította méregzöld szemeit. A kezeiben egy vékony mappát tartott, aminek legfelső lapjára számunkra kivehetetlen szavakat és számokat firkantott kaparásszerű írásával. A nő névtáblája közvetlenül a szíve fölött lifegett, a fehér köpenyére varrt, otromba zseb felett.
- Kezdhetjük? – kérdezte kedvesen, miközben az ágy mellé húzott, kerekekkel ellátott, titánium állványra helyezte a nevemmel felcímkézett mappát. „Marie Eames - A csoport, hármas alany: A Próba”. Szívem szerint elemeltem volna a papírköteget, hogy belemerülve a benne lapuló információkba közelebb kerülhessek a megoldáshoz, de már semmit sem számított volna. Döntöttem.
- Igen.
- Nem!
 Őszintén meghatott Teresa tiltakozása, de ezt a döntést nem neki kellett meghoznia, így leszálltam az ágyról, hogy szemtől szembe kerülhessek vele anélkül, hogy elérhetne és a karom után kapva visszatarthatna.
- Köszönöm, hogy elmondtad a történeted, és sajnálom, ami velük történt, mert biztos remek emberek voltak – mondtam, egész idő alatt őt bámulva. - Teresa, figyelj! – kérleltem, amikor tüntetőlegesen megpróbált levegőnek nézni. Bár sokkal könnyebb lett volna egyszerűen hátat fordítani neki, és elsétálni a függöny másik oldalán elhelyezett, steril ágyig, valamit még meg kellett ígérnie. Enélkül semmiképp sem mondhattam búcsút az életemnek, mert tudtam, hogy a lelkem nem talált volna békére a bizonytalanság miatt. - Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Ne hagyd, hogy a VESZETT magára hagyja, csak mert már reménytelennek tűnik a helyzet. Keresd meg! – könyörögtem, ezzel elérve, hogy rám nézzen.
 Teresa egy szót sem szólt, és én hagytam, hogy a szótlanság egy örökkévalóságnak tűnő pillanat erejéig éket verjen közénk, hogy aztán az első hang csilingelő dallama porrá zúzza a közöttünk éktelenkedő betonfalat.
- Ja, mert biztos örülni fog a társaságomnak azok után, hogy hagytalak meghalni – dünnyögte szemforgatva, ami őszinte kacagásra késztetett. A könnyeimmel küszködve magamhoz öleltem a megszeppent lányt, majd egy apró puszit nyomtam az arcára, ezzel kinyilvánítva feltétel nélküli bizalmam és hálám.
- Nem vagy olyan rossz barát, mint hiszik – suttogtam a hajába közvetlenül azelőtt, hogy elhúzódtam volna tőle. Teresa az alsó ajkába harapva, lesütött szemmel hagyta, hogy hátat fordítva neki, elsétáljak a másik ágyig.
 Dr. Louise megsimogatta a vállam, majd kivett a zsebéből egy kicsiny, henger alakú fiolát, aminek a tetejébe egy vékony injekciós tűt szúrt.
- Nem kellett volna elhoznom ide – motyogta a függöny túloldalán ülő Teresa, miközben a nő finoman a nyakhajlatomba döfte a morfiummal teli injekciót. Ahogy a doktornő ujja egyre beljebb nyomta a szerkezet tetejét, úgy árasztott el a tökéletes nyugalom.
- Tudod, hogy nélküled is eljöttem volna. Megtaláltam volna a módját. Mindig megtalálom – suttogtam, de magam is éreztem, hogy a szavaim már koránt sem voltak olyan határozottak, mint amilyennek elterveztem őket. Ritkán és laposakat pislogtam, miközben kezdtem kétségbe vonni, hogy abban a bizonyos fiolában valóban morfiumot tároltak, de hiába akartam feltenni a fejemben megfogalmazódó kérdéseket, a szám nem engedelmeskedett.
 Dr. Louise jéghideg mosolya fokozatosan elhomályosodott, zöld szemeit gyönyörű, csokoládészínű íriszek váltották fel, és én hagytam. A levegőbe emelt kezeim egyszeriben visszaestek az oldalam mellé, majd magába szippantott egy ragacsos, éjsötét buborék.
- Ébresztő, Hercegnő! Hasadra süt a Nap. – Newt gyengéd, szeretettel teljes hangja hallatán kinyitottam a fáradtságtól ólomnehéz szemeimet. A fiú olyan közel volt hozzám, hogy az orra hozzásimult a vállamhoz, amikor egy óvatlan pillanatban megpróbáltam megfordulni.
- Newt? – kérdeztem, és közben az arcom elé emeltem ökölbe szorított tenyereimet. Olyan erővel dörzsöltem meg a szemeimet, hogy azok könnybe lábadtak, a cseppek pedig végigszánkáztak az orcáimon le, egészen az állam vonaláig, ahol aztán bevárva egymást, egyszerre hullottak alá a hófehér paplanra.
 Értetlenül fordultam körbe. Egy hófehér szobában voltunk, aminek a közepén egy hófehér ágyon, hófehér takarók között pihentünk. Az óriási, padlótól plafonig érő ablak előtt hófehér festékkel bevont vaskarikákra fűzve egy hófehér függöny függött.
- Nem igazán tudom, ki más is lehetnék – értetlenkedett, de az arcán mindössze egyetlen érzelem ékeskedett; boldogság.  Newt mosolyogva csúszott közelebb hozzám, a kezei felhevült bőrömet simogatták. - Gyere, el fogunk késni! – lehelte, mielőtt egy oltalmazó puszit nyomott volna a homlokom közepére.
- Honnan? – értetlenkedtem, hiszen fogalmam sem volt róla, hova sietett annyira. Személy szerint én addig nyújtottam volna a pillanatot, amíg csak tehettem.
 Newt azonban nem osztotta a véleményem. Egy lopott csók után elhúzódott tőlem, majd kibújva a bársonyos takaró alól mezítelen talpai megérintették a fehér márványpadlót. Nesztelen léptekkel sétált el az óriási ablakig.
- Siess! – kérlelt. A hangja egyszeriben feszültté vált, amitől szabályosan kirázott a hideg. Newt egy lusta mozdulattal elfordította az ablakra szerelt reteszek egyikét, majd kimászott a keskeny párkányra. A válla fölött lopva rám nézett. A szemeiből eltűnt a felhőtlen boldogság, a helyét egy teljesen újfajta érzelem váltotta fel. Félt. És fogalmam sem volt róla, mitől rettegett.
- Newt, várj! – kérleltem, és megpróbáltam utána sietni, de képtelen voltam megmozdítani a testem. A lábaimat és a kezeimet láthatatlan kötelek tartották fogva. - Várj, ne menj! – könyörögtem, és hiába vergődtem, nem tudtam kiszakítani magam az átlátszó bilincsekből, azok annál szorosabban tartottak, minél kétségbeesettebben vágytam a szabadság után.
 Newt elhúzta a száját, a csalódottsága kiült az arcára és a szívembe mart.
 Elengedte a párkány szélét, de hiába sikoltoztam, többé már nem figyelt.
 Levetette magát az emeletről.
- Azonnal dobja el azt a redves szikét! Most! – üvöltötte valaki, ezzel visszarángatva a valóság képlékeny peremére. A fejem hasogatott, mintha ezernyi apró bogár mászkált volna benne, kiutat keresve a szemeimen keresztül.
- Minho? – kérdeztem hitetlenkedve, ugyanis olyan szürreálisnak hatott a jelenléte, mintha csak egy újabb hallucinációba löktek volna. Ugyanaz a fehérség, ugyanaz a mozdulatlanság. Ezúttal sem tudtam megmozdítani a végtagjaimat. - Tedd le a fegyvert! – kérleltem, amikor meghallottam a kibiztosított Kábító jellegzetes hangját. Az elektromos töltés sistergett a hullacsöndes éterben.
 Megpróbáltam kiélesíteni a látásom, de az egyszínű beltérnek és a szervezetembe fecskendezett idegen anyagnak hála még percekkel később is csupán pacákat láttam. Valaki, feltehetőleg Dr. Louise, ellépett mellőlem. Vékony kezei közül kicsúszott a penge, amikor a feje fölé emelte remegő karjait.
- A francokat! Szállj le arról a bökött ágyról, amíg szépen kérem – utasított az ajtóban álló bökött. Még a fejemben mászkáló rovarsereg ellenére is ki tudtam venni a hangjában megbújó türelmetlenséget.
 Egy kisebb évtizednek tűnt, mire sikerült ülésbe tornáznom magam, de mintha a mozgás valóban segített volna, csillapodott a szűnni nem akaró hangzavar, míg ezzel párhuzamosan a látásom is kitisztult. A jobb kezemet a nyakamhoz emelve megérintettem ott, ahol a tű a bőrömbe hatolt, majd egy mély lélegzetvétel után Minho felé fordítottam a tekintetem.
- Nem érted! Ezzel megmenthetem – replikáztam bosszúsan. - És nem csak őt. Mindenkit.
 Minho megrázta a fejét, de leengedte a kezében tartott Kábítót. A fegyverre csatolt hámnak köszönhetően bár mind a két keze felszabadult, a pisztoly nem esett a földre, helyette a levegőben lógva többször is a fiú csípőjének csapódott. Az ázsiai fiú az ujjai közé csípte az orrnyergét, és finom, körkörös mozdulatokkal megpróbálta kimasszírozni magából a feszültséget; mindhiába.
- Nem érdekel, mit mondanak. Mindig van más megoldás – erősködött, miközben tett felém egy határozott lépést.
 Valaki elhúzta a szobát kettészabdaló függönyt. A vaskarikák zörögve simultak egymáshoz, ahogy végigszánkáztak a plafonból alálógó, fémből készült rúdon.
- Igaza van! – makacskodott Teresa. A fekete hajú lány a mankójára támaszkodva, bicegve indult el felénk, és bár a mozdulatai esetlenek voltak, ez semmit sem vont le a tekintélyéből. Felszegett fejének hála halálosabbnak tűnt, mint valaha. - Emlékszel, hogy miért jöttünk eredetileg? A Sirató-méreg ellenszeréért.
 Megráztam a fejem, amitől pár megzabolázhatatlan hajszál az arcomba hullott. Egy részem borzalmasan hálás volt Minho felbukkanásáért, de a lelkem egy másik fele mérges volt a fiúra. Csak rá kellett néznem, és tudtam, hogy a határozottság, ami a doktornő felbukkanásakor még szétfeszített belülről, elillant és semmivé lett.
- De az csak átmeneti, és lehet, hogy nem is hatásos – próbálkoztam, ámbár a hangom túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy meggyőzzem őket.
 A szemem sarkából láttam, ahogy Dr. Louise egy gyors mozdulattal megpróbált kivenni a szíve alá varrt zsebből egy tollat, hogy azt Minho nyakába mélyesztve átvágja a fiú egyik ütőerét, de még mielőtt figyelmeztethettem volna, a fiú megfordult és gyomorszájon lőtte a nőt. Dr. Louise szemüvegének lencséje megrepedt, amikor a padlóra esett.
- Minho! – kiáltottam rosszallóan, amikor a fiú a biztonság kedvéért a nő ernyedt testébe eresztett egy második elektromos lövedéket. Az utolsó dózis ugyanis már komoly belső sérüléseket okozott az áldozatának, mert az eleve feltöltött emberi szervezetet a tűréshatár legszélére sodorta.
- Indulás, kislány! – parancsolt rám a Futár fiú a Kábító csövét az arcomba nyomva. - Vagy azt akarod, hogy téged is kiüsselek? Mert ha kell, a hátamon cipellek ki erről a vacadék helyről – fenyegetőzött, és én hittem neki. A kezeimet az ágy szélének támasztva óvatosan leszálltam a magasított bútordarabról, majd a magasba emeltem a karjaimat. - Mégis mit képzeltél?
 Keserű mosolyra húztam az ajkaimat, és a magasba emeltem a vállaimat.
- Hogy egy kicsit több időm lesz...
- Szerintem az alattunk lévő laborban van a legnagyobb esélyünk arra, hogy megtaláljuk a fiolákat – magyarázta Teresa a mankóját a hónalja alá szorítva. A szabad kezével leakasztotta Minho övéről az egyik éles tölténnyel töltött pisztolyt, és a saját nadrágjára csatolta, majd ugyanezt eljátszotta az egyik hámba kötött Kábítóval, amit két rövid, de éles penge követett.
- Mary? – kérdezte, a két kést markolattal felém tartva. Felhúzott szemöldökkel néztem le a fiú háta mögött elterülő nő kitekeredett végtagjaira, majd Minho fegyverére, aminek a csöve még mindig az arcomat vette célkeresztbe.
 Egy beletörődő sóhaj kíséretében elfogadtam az élesre fent pengéket.
 Minho kinyitotta az ajtót, majd óvatosan kilesett a fal mögül, csak ezt követően intett, hogy kövessük. A villogó fények és a visító hang, amit valamiképp kiszűrt a steril szoba, egyszerre csapódott minden érzékszervemnek, amitől a fejemben lüktető tompa fájdalom megkétszereződött. Szitkozódva hunytam le a szemeimet, és hátráltam vissza az orvosi szobába, miközben megpróbáltam pár mély lélegzetvétellel a helyére billenteni a világot.
- Francba! – sziszegtem a fejemhez szorítva a tenyereimet. A kés hűvös markolata hozzápréselődött a bőrömhöz, a penge pedig megkarcolta a halántékom.
 Hosszú percekbe telt, mire ismételten visszanyertem az irányítást a testem felett, és amikor ez megtörtént, Minho kitört a szobából, és a fegyverét a vállával egy magasságba emelve elindult jobbra. A folyosót vörös derengésbe vonta a plafonra szerelt vészvillogók fénye. A bázis hol teljes sötétségbe borult, hol kivilágosodott, mindezt az érzékelők fülsüketítő hangjának ütemére. Ahogy Minho mögött sétálva magam elé emeltem a késeimet, különös, déja vu érzés kerített a hatalmába, és ahogy a megfelelő kanyarhoz értünk, a szívem eszeveszett tempója felidézte előttem az élettelen őr testét, ahogy az összerogyott alig egy lépésnyire onnan, ahol mind álltunk.
 Már majdnem elértünk az út feléig, amikor az egyik elágazásnál egy csapat feketébe öltözött katonába botlottunk.
- Minho! – üvöltöttem, de a fiú túl későn vette észre a felé süvítő golyót, én pedig túl lassan dobtam át a kést az egyik kezemből a másikba. Mire sikerült fedezékbe rántanom, már a vállába fúródott az éles lőszer.
- Semmi bajom – nyögte, de az arcából eltűntek a színek, akárcsak Teresának, amikor a véralvadásgátlóval bekent töltények egyike felsértette a lábát. A fiú a falnak dőlve, hátra vetett fejjel folytatta: - Van másik lejárat?
 Teresa tanácstalanul rántotta a magasba a vállát.
- Attól tartok, hogy nincs. Ez az egyetlen lépcsőház, amit a biztonsági rendszer nem zár le automatikusan – válaszoltam végül, miután felidéztem az épület alap-, és az elektronikai hálózat tervrajzát. A bázis egy öt emeletből álló, szabályos henger alakú épületben teljesedett ki. Öt különböző lépcsőházat építettek ki a közlekedés megkönnyítésére, egyet-egyet minden égtáj felől és egyet középen. Ez utóbbi volt az egyetlen, amivel le lehetett jutni a föld alá rejtett, további három emeletre, és amit nem vágott le a biztonsági rendszer a generátorról abban a pillanatban, hogy valaki beindította azt.
- Pazar! – Minho felemelte a kezében szorongatott Kábítót, de képtelen volt a vállához tartani anélkül, hogy azzal fájdalmat okozott volna önmagának. A homlokán gyöngyöződő verejtékcseppek végigfolytak a halántéka mentén, miközben erőlködött. - A francba! Neked kell csinálnod! – nyögte, amikor harmadszorra sem tudta kellő magasságba emelni a fegyvert. - Csak fogd meg ezt – mondta, majd összeszorított állkapcsával leszedte magáról a Kábítóra tekert hámot és átvettem tőle a mini aknavetőt. - Figyelj, mert hátracsap, amikor meghúzod a ravaszt, és... – Nem hagytam, hogy befejezze. Felvettem a megfelelő pozíciót, kibiztosítottam a fegyvert, majd egy mély lélegzetvételt követően kilestem a fedezékünk mögül és meghúztam a ravaszt. Az elektromos töltet eltalálta az egyik őrt, aki nekiesett a mellette álló katonának és a testében keringő elektromossággal kiütötte a társát. - Ezt mégis hogyan? Meg kell tanítanod!
 Minho őszinte csodálatát látva elnevettem magam, de egy pillanatra sem hagytam abba a féktelen lövöldözést. Bár a kétszer is összefoltozott vállamon ismételten felszakadt a seb, amikor óvatlanul hátracsaptam a fegyvert, tíz percen belül az összes őr a padlóra zuhant.
- Indulás! – ordítottam, és a kezem a magasba emelve mutattam az utat a mögöttem bicegő barátaimnak. Mintha Minho és Teresa teljesen megfeledkeztek volna a jelenlétükben szinte már törvényszerűen felbukkanó feszültségről, teljes összhangban segítették egymást, míg én sorra kiiktattam az Alkotók embereit. A csuklóm súlyosan megzúzódott, amikor töltény híján bevertem az egyik nő orrát.
 Az alsó szintre jutva a Kábító teljesen használhatatlanná vált, így eldobtam, és egy éles puskára váltottam.
- Erre! – adtam az utasítást, amikor felfedeztem egy kisebb csoportot. A vörös fények és a fejemben pattogó tűzijáték miatt megszédültem, amikor az egyik fehérre festett, rózsaszínen vibráló fal mögé rántottam a többieket. Képtelen voltam tovább sétálni, a hátam a falnak vetve, az arcommal a plafon felé fordulva, egy kiégett lámpára összpontosítva próbáltam felülkerekedni a vérembe fecskendezett anyagon.
- Mary? – Teresa a vállamra simította a tenyerét, majd kivette a kezemből a kibiztosított fegyvert és kilépett a fal mögül, még mielőtt annyit mondhattam volna: papucs. Két tárba, egy törött mankóba és egy mély karcolásba került, de végül elintézte a labor előtt ácsorgó férfiakat és nőket.
  Teresa letörölte az arcáról a frissen kiserkent vért, amit egy gellert kapó golyó okozott, majd elindult a gombkilincses ajtó felé, amit kulcs híján a sértetlen lábával és Minho segítségével nyitott ki.
  Ahogy az ajtó bezárult mögöttünk, és felkapcsoltuk a lámpákat, a szoba elnémult, és mindössze az elektronikus gépek jellegzetes, sistergő hangja törte meg a csöndet.
- Ha bekapcsoljuk a gépeket, a rendszer azonnal azonosít minket, így kevés időnk marad a keresgélésre, mielőtt ideküldenék a katonákat, érthető? – kérdezte Teresa, aki meg sem próbálta kinyitni a fal mellett sorakozó, üvegajtós szekrényeket, melyek mögött több száz vakcinával teli, felcímkézett fiola pihent, Minho támogatásával azonnal a főszámítógép elé lépett.
 Sürgető léptekkel sétáltam a lány mellé, míg az ázsiai fiú magára hagyva Teresát a kétméteres szekrények elé lépett. Készen állt, hogy megkaparintsa a megfelelő ellenanyagot. Már csak rá kellett bukkannunk a titkos számkombinációra.
 Gyerekjáték; gondoltam bosszúsan, majd Teresa irányába fordulva küldtem felé egy biztató mosolyt.
- Egyszerre! Három, kettő, egy.
 Amikor a hüvelykujjaink hozzáértek az érintőképernyő jobb alsó sarkához, a szoba egy pillanatra elsötétült, mielőtt a gépezet működésbe lépett volna.

Sziasztok, bököttek!
Szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni! Remélem, hogy sok-sok boldog emléket tartogat számotokra 2016, és már most kitartást az iskola legújabb félévéhez.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki velünk tartott az éven, remélem kibírjátok a végéig, hiszen már csupán pár rész van vissza. (Olyan hihetetlen!)
Mit gondoltok Mary viselkedéséről? Tetszett Teresa háttértörténete? (SPOILER! A Halálparancs című könyvben elolvashatjátok részletesen az egészet.) Minho vagy Teresa volt szimpatikusabb társ ezúttal? És ami a legfontosabb: Hogyan tovább?
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio

5 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Annyira hihetetlennek tűnik, hogy már ennyire a végén jártok a történetnek, valahol nem is akarok abba belegondolni, hogy egy idő után ne olvassam az új részeket! Talán ezért is tartott több mint egy hétig, hogy rávegyem magam a folytatás megkezdésére; mindenesetre most már itt vagyok. :)

    Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a továbbiakban Mary részeiben, viszont egy valamivel kapcsolatban meg voltam győződve: hogy nem sikerül észrevétlenül bejutniuk, és megszerezniük, amit akarnak. Bár a VESZETT módszereit és magát a világát tekintve ez szerintem egyértelmű kellett, hogy legyen, mégis tőled az egész észrevétlen felvetést is szívesen olvastam volna - ugyanis tudom, hogy azt is remekül megoldottad volna Mary álláspontján keresztül. :)
    A legnagyobb meglepetést számomra az új fejlemények okozták; ha használhatom rájuk ezt a szót... Soha meg nem fordult még csak egy pillanatra sem a fejemben, hogy esetleg itt Mary veszi át Thomas helyét ebben az agy tanulmányozósdiban, bár ha jobban belegondolok, ez az egyik legreálisabb lépés. Mégis váratlanul ért, és valahol teljesen lesokkolt - főleg azért, mert pár pillanat erejéig valóban el is hittem, hogy a VESZETT sikerrel jár, és Mary valóban az életét adja a gyógyír elkészítéséért; Newtért. Végtelenül szomorú, de valahol szerintem szép befejezés is lett volna, Maryhez méltóan bátor, ha így történik. Viszont el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy nem így lett! :') Annyira megszerettem Maryt a részek során, hogy éppen olyan nehéz lett volna elengedni őt, amilyen nehéz volt Newttól megválni a könyvben. :(
    Másrészről pedig szerintem nem igen gondolta át a dolgokat, mert Newt helyében én nem akarnék olyan gyógyírt felhasználni, ami a szerelmem életét követelte; és ebben a felvetésben valószínűleg ő sem tette volna. Bár ezt én nem tudhatom. x)

    Mary álmát - vagy az visszaemlékezés lett volna? - én nem nagyon tudtam hova rakni, kicsit, na jó, nagyon zavaros volt az egész! Akármilyen mögöttes tartalmat akartál vele kifejezni, ha így is volt, én arra most nem jöttem rá. >< Mondjuk elképzelhető, hogy pont ezt a célt szolgálta az egész, hogy kicsit összezavarj minket vele... Mindenesetre, ha szándékos volt, ha nem; nálam bevált. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Minho felbukkanásának pedig hihetetlenül örültem!! Naiv módon először azt hittem, hogy Thomas vagy esetleg Newt az, aki a lány megmentésére sietett, de nem, mert Minho volt az! Ami fel is vetett egy pár kérdést nálam; legelsősorban, hogy hogy került ő oda? Lehet, hogy most én nem emlékszem, de valóban nem rémlik, hogy ő is oda indult volna valamelyik szereplőnkkel. x) Én még olyanra is gondoltam, hogy talán elbújt a repülőn, és később ment a lányok után, de nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges... Vagy pedig a Jobb Kar keze van a dologban, de akkor meg arra a kérdésre nem kapok választ, hogy miért nincsen ott más senki rajta kívül? Ha ők lennének, nem kellett volna már rég lerohanniuk a VESZETT főhadiszállását? Kérdések, kérdések, és semmi válaszok. x) (Megjegyzem, imádok kérdéséket feltenni! Annyira elgondolkodtatok néha a sztori folytatásával kapcsolatban. :3)

      Nem bírom ki, hogy ne ejtsek szót Minhóról és Teresáról! Emlékszem, hogy még az Útvesztő idején arra gondoltam, hogy milyen jó párost alkotnának ők, és titokban reménykedtem is - habár szerintem ezt sosem osztottam meg veletek -, hogy majd összehozzátok ezt a két karaktert, mert szerintem nagyon édesek lennének együtt! Pont azért, mert mindkettejüknek megvan ez a határozott, makacs stílusuk, és a bátorságukról híresek; mindegy, hogy ki melyik oldalon áll éppen. És ebben a részben is tudtak együtt dolgozni a jó ügy érdekében; szóval úgy döntöttem, hogy ezt megosztom veletek, és még mindig nem adom fel a reményt, hogy hátha ők ketten a végén együtt kerülnek ki a dologból! Bár már kevés fejezet van hátra, szerintem ebben a világban bármi megtörténhet. :3 (De ha nem is lesz benne semmi ilyesmi, azt azért remélem, hogy legalább megbékélnek egymással, és barátok lehetnek. ^^)

      Teresa ebben a részben kifejezetten szimpatikus volt, sőt, még sajnáltam is! Ezalatt a pár rész alatt, amit Maryvel töltött, eljutottam addig a szintig vele kapcsolatban, hogy az utálatom átalakuljon valami mássá. Még mindig nem tartozik a kedvenc karaktereim közé, ennek ellenére már utálni sem tudom. A háttértörténete... Nos, igen, a Halálparancs. :') Nem tudom érthető szavakba önteni, hogy mennyire megszakadt a szívem a végjátéknál, amikor Mark és Trina elküldték a kislányt - aki mint később kiderült, hogy Teresa volt - és ők is meghaltak. Egyszerre mosolyogtam, és sírtam az ő említésükkor, mert bár csupán csak egy könyvben szerepeltek, mind-mind nagyon a szívemhez nőttek! Ezért is nagyon sajnálom, hogy nekik csak ennyi jutott, mert szerintem haláli csapatot alkottak volna Thomasékkal együtt!
      Nekem nagyon bensőséges jelenet volt, amikor elmesélte ezeket Marynek, talán ez volt az első alkalom, hogy a lányok nem fújtak egymásra. x)

      A Hogyan továbbról pedig fogalmam sincs, azt mondanám, hogy a Sirató méreg ellenszere működni fog, és ha nem is véglegesen, de könnyíteni fogja Newt helyzetét és mi már nem kapunk belátást abba, hogy hogyan is végződött az ő történetük ezután. De ezen kívül semmilyen tippem nincs, csak reménykedéseim, hogy nem egy hiper-szomorú befejezéssel fogtok nekünk szolgálni! :')

      Boldog és sikerekben gazdag Új évet neked is! <3

      Puszi,
      B.

      Törlés
    2. Édes, drága B.!
      Annyira, de annyira megdöbbentő a számomra, pedig már lassan hozzá kellene szoknom, hiszen részről részre elámítasz a kommentárjaiddal, hogy ilyen terjedelmes véleményed van arról, amit csinálunk. Nagyon fog hiányozni! Őszintén.
      Hidd el, számunkra is nagyon hihetetlen, hogy vége, bár még mindig nem készült el az utolsó rész. Igaz, sürget az idő, de olyan nehéz elbúcsúzni a szereplőktől, annyira a szívemhez nőttek...

      Igazad van, ismerve a VESZETT-et, várható volt, hogy le fognak bukni, bár eljátszottam a gondolattal, hogy eljutnak a keresett laborig anélkül, hogy belebotlanának az Alkotók embereibe. No, de akkor nem lett volna ilyen izgalmas az eleje, ugye? A végjátékhoz pedig elengedhetetlen az izgalom.
      Az első változatban szerettem volna ezt a szép, hősies mártírhalált, így Mary életét inkább FantasyGirlnek köszönd. Ő volt az, aki kijelentette, hogy nem azért mentettük meg Newtot Thomas golyójától, és nem azért adtunk a fiúnak reményt Mary szerelme által, hogy aztán megfosszuk tőle. Pedig ebben is igazad van, olvasóként én is simán kinéztem volna a lányból, hogy az életét adja a fiúért, hisz ő már csak ilyen. Impulzív, és rendkívül nehezen, mégis mélyen szeret.
      Newt semmiképp sem lett volna képes felhasználni az ellenszert, az mindenképp egy barátja adta volna be neki, így nem lett volna túl sok választása. Megmenekült volna Mary áldozata által...

      Haha, kicsit szándékos volt, kicsit nem. Valójában Mary álma metaforikus. A lány utolsó gondolatait mutatta be: a Newt melletti felhőtlen boldogságot, azt, ahogy a fiú eltávolodott tőle, és hogy bármennyire is próbálkozott, bármennyire is sietett, egyszerűen képtelen volt elérni, megmenteni. A lány belső félelmei elevenedtek meg a fehér szobában - fehér, ahogy az a szoba, amiben a Tűzpróba után kínozták, vagy gyermekként, amikor rossz fát tett a tűzre -, hogy Newt meghal a segítsége nélkül, ő viszont nem segíthet rajta, mert nem érheti el a közöttük tátongó távolság miatt. Nézd el nekem, hogy ilyen nehézkesen vázoltam fel, magyaráztam el a pillanatképet, még fürödnöm kéne és már most hulla fáradt vagyok :") Azért remélem így kicsivel tisztábbá vált.

      Minho a Jobb Kar embereivel érkezett. Volt rá egy felületes utalás az előző fejezetben, amikor Thomas kijelentette, hogy a többik más-más útvonalon, hasonló autókban jutnak el a bázisra. Nem csak Minho, de Serpenyő, Sonya és a többiek és eljutottak az Alkotók főhadiszállására.
      Megjegyzem, nagyon jól megy a kérdezgetés, én személy szerint imádok válaszolgatni a kérdéseidre. Minho azért volt teljesen egyedül, mert eltérve az eredeti tervtől megpróbálta megkeresni a barátait, míg a többiek a Jobb Kar utasításait követve segédkeztek elhelyezni a bombákat, vagy Chrishez, Jorgéhoz és Brendához hasonlóan megpróbálták felkutatni a csaliként használt Thomast (ugyanis Newt jelenlétről még senki sem tud).

      Nem rémlik, hogy említetted volna, hogy ennyire shippeled együtt Minhót és Teresát, de most, hogy így mondod, szerintem is dinamikus párost alkotnának. Hogy mi lesz a sorsuk, az hamarosan ki fog derülni. Nem szeretném lelőni a poénokat.

      Én is teljesen így vagyok a Halálparanccsal. Bár az elején nem kötött le annyira, mint vártam, a végére egészen a szívemhez nőttek a karakterek. Nem bírtam ki, hogy ne említsem meg őket akár csak egy-két szó erejéig. Nem tudom, meséltem-e már, de ennek a könyvnek köszönhető, hogy megváltozott a véleményem Teresáról, és ha nem olvastam volna el a fejezet megírása előtt, talán képtelen lettem volna ennyire "jó/szimpatikus" karaktert formálni a lányból... Ugyanis Mary sem kedvelte túlzottan a perzseltföldi kiruccanásuk óta.

      A hogyan tovább részben örömmel olvastam, hogy sikerült optimistának maradnod.
      Köszönöm, hogy írtál, hogy itt vagy, hogy támogatsz minket <3 Nagyon-nagyon szeretlek.

      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Ez aztán akció volt a javából!
    Mary önfeláldozása nem lepett meg, sejtettem, hogy bármit képes lenne megtenni Newtért, és egyben az emberiségért. Az igaz szerelemért mindennek aláveti magát, bár az valóban gyanús volt, hogy nem morfiumot adhattak be neki, attól nem aludt volna el, nem?
    Annál jobban meglepett azonban Teresa viselkedése. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen kedvesen és aggodalmasan fog viseltetni Mary iránt ebben a helyzetben.
    Tetszett a lány háttértörténete, bár még nem olvastam a Halálparancsot, de már tervbe van véve. Egy teljesen új odalát ismerhettük meg ezáltal, és jó tudni, hogy nem ítéli el vagy gondolja reménytelennek a buggyantakat. Bár kicsit lehetett volna makacsabb is, és jobban visszafoghatta volna Maryt attól, hogy alávesse magát ennek a hülye operációnak/kísérletnek.
    A Sirató-méreg ellenszere valóban csak ideiglenesen fog működni? Mi lesz így Newttal? Meg menekül, de rendszeresen kapnia kell majd a friss adagot az ellenszerből? Vagy rájönnek valamire Maryék, és sikerül kifejleszteniük egy megfelelő ellenszert, amit csak egyszer kell használni, de végleg hatásosan eltűnteti a fertőzést? Jaj, annyi kérdésem van még!
    Az épület leírása nagyon részletes lett, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora, több emeletes monstrumról van szó!
    És zárásként még megjegyezném, hogy én itt most Teresát éreztem hatásosabb társnak Mary mellett, Minho kicsit ellenszenvesen viselkedett Maryvel, mikor rátalált, amit nem tudtam mihez kötni. Talán haragudott rá, amiért egyedül, vagyis Teresával megszökött és egy öngyilkos akcióba kezdett?
    Köszönöm, hogy olvashattam ezt a fejezetet is, megyek is olvasni tovább, hogy megtudjam mi lesz a szöszivel és az ő Hercegnőjével!
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Katherine!
      Ismételten köszönöm, mert valamiért az akció szót mindig egyfajta elismerésnek érzem. Szóval, ha legközelebb nem is írsz mást csupán ezt az egy szót, már akkor is csak mosolyogni fogok.
      Hmm, tudtommal a morfiumot az ópiumból nyerik/nyerték ki annak idején és fájdalomcsillapítás mellett képes volt elaltatni az embereket, de lehet tévedek. Az pedig, hogy valaki képes a saját életét, minden rossz érzése ellenére (hiszen a VESZETT már rengeteget ártott) feláldozni egy nagyobb jó érdekében, számomra mindig olyan Marys volt. Az, hogy minderre lehetősége is adódott, méghozzá így meg is menthette Newtot, szerintem gyönyörű végkifejlete a szerelmüknek.
      Ugye, hogy ugye? Teresa nem rossz ember, és bár az Útvesztő trilógia olvasása alatt egyetlen sor sem volt képes elérni nálam, hogy megszeressem, a Halálparancs megtette. Úgy emlékszem a fejezet írásának kezdete előtt értem pont a végére, és képtelen voltam nem beleírni a szereplőit, engem annyira lenyűgözött. Remélem, hogy neked is tetszeni fog.

      ÉS AKKOR HA MÁR KÖNYVEK AJÁNLÁSA: olvastam a kommentedet, amit a Vámpírakadémiáról írtál és el fogom kezdeni, amint a jelenleg nálam lévő könyveket befejezem és lecseng ez az egész érettségi mizéria. Ha érdekel, szívesen elmondom majd a véleményem. Én mindenesetre szívesen olvasnám majd a tiédet a Halálparancsról. :)

      Igazad van, Teresa lehetett volna makacsabb, de mi értelme lett volna? Maryt képtelenség lett volna meggyőzni.
      Fontosnak tartom, hogy leszögezzem, Mary csupán találgat az ellenszerrel kapcsolatban, hiszen amíg nem tartja a kezében, nem látja, mik a pontos összetevők, nem próbálja ki, nem tudja, hogyan fog reagálni rá egy Buggyant szervezete. A későbbiekben minden kérdésedre választ fogok/fogunk adni.
      Az épületet a Halálkúra borítója ihlette, amin egy hatalmas monstrum épület előtt egy apró ember, feltehetőleg Thomas áll. Ráadásul ez a VESZETT. Muszáj, hogy legyenek földalatti, eldugott laboratóriumok.
      Minho határozottan haragudott Maryre, amiért szó nélkül elment, még ha ezzel őket is próbálta védelmezni. Az öngyilkosság miatt is neheztelt, még ha tudta is, hogy Newtért tenné. A barátja, törődik vele és félti.
      Köszönöm szépen, hogy vagy nekünk <3 (mint egy Merci reklám) Nagyon édes vagy!
      Millio puszi Xx

      Törlés