Chapter 30
w|c|k|d - mary
BEDTIME STORIES

 A lábaim tehetetlenül lógtak alá az épület tetejéről, míg a kezeim görcsösen szorongatták az egyenletes borítás legszélét abban kapaszkodva, hogy még véletlenül se csússzak meg egy nagyobb széllökés következtében.
 Vihar közeledett.
- Te is hallani akarod? – kérdezte Chris, miközben a rá jellemző, óvatos mozdulataival leült mellém. Velem ellentétben neki esze ágában sem volt a sivatagi homok felett lógatni a lábait, ennek ellenére nem húzódott hátrébb, pedig a karjai megremegtek a hideg levegőtől. Nekem már fel sem tűnt a libabőr, mintha az érzéketlenségnek hála immunissá váltam volna az elmúlt hetek alatt.
 Lustán fordultam a fiú felé. Hagytam, hogy a szél táncra kéljen a hajszálaimmal, miközben Chris kérdésének komolyságát mérlegeltem. Az arcát nézve nem viccelt, mégis röhejesnek hatott a gyerekes ámítás, amivel a beavatatlan társainkat nyugtatgattuk. A „minden rendben lesz” az elmúlt évek alatt elvesztette a hitelességét. Mintha csak egy apró kisegérnek suttogtuk volna, mielőtt egy éhes kígyó elé dobtuk.
- Nem hiszem el, hogy neki sem sikerült. Azt hittem... – hogy Thomas különleges. Bár a szavak egész idő alatt a nyelvem hegyén voltak, képtelen voltam kimondani őket, mert az egyet jelentett volna egy beismeréssel. Én pedig hinni szerettem volna benne. Tudat alatt biztatni őt.
- Még van egy teljes hete. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy mi következünk.
Chris a csuklómra fektette az egyik hatalmas tenyerét, majd a vállamnak koccantotta a sajátját pont úgy, mint a legutóbb, amikor csukott szemmel eltaláltam az egyik céltábla közepét. Bár minden kiskorú számára tiltott területnek számított, volt, hogy egy-egy délután puszta kedvtelésből áthágtuk a szabályokat, és belógtunk az őrök számára fenntartott gyakorlótermek egyikébe.
- Érzem – búgtam, amikor a távolban lecsapott egy hatalmas villám. A világos fény kettészelte a légteret, hatalmas port kavarva ott, ahol hozzáért a szemcsés talajhoz. Ritka, szemet gyönyörködtető látvány volt. Olyan, amit a fehérre mázolt falak között sosem tapasztalhattunk meg.
- Minden rend...
 Nem hagytam, hogy befejezze. Csúnyán Chris szavába vágtam.
- Ezt ne! – csattantam fel ingerülten. Az egyik kezemmel eleresztettem a tető legszélét, így majdnem lezuhantam, de szerencsére az utolsó pillanatban a megszeppent fiú utánam kapott. Szúrós szemmel ráztam le magamról a tenyerét. - Bármit, csak ezt ne!
 Mérgesen álltam fel a helyemről, és anélkül, hogy akárcsak megköszöntem volna, hogy megmentette az életem, leporoltam a nadrágom és visszasétáltam az épület belsejébe.
 Amikor felkeltem, borzalmasan hasogatott a fejem, így hosszú másodpercekbe telt, mire rávettem a testem, hogy megmozduljon. Először csupán az ujjaimat táncoltattam meg, majd az elnehezült szemhéjaimat feszegettem. Végül a másik oldalamra fordulva, egy elfojtott nyögés kíséretében ülésbe tornáztam magam, hogy aztán megvethessem a hátam egy fémes, kísértetiesen egysíkú, mégis meggörbített falban.
- Hogy érzed magad, kislány? – jött az első kérdés valahonnan a közelből rögtön azután, hogy abbahagytam az esztelen fészkelődést. Az ujjaim egy fanyar grimasz kíséretében szántották át az összecsomósodott tincseimet, miközben Minho mellém ülve egy nedves kendőt nyomott oda, ahol a Kábító elektromos gránátja megperzselte a bőrömet. Még a világos textília ellenére is sikerült pár enyhén duzzadt, halvány rózsaszín égési sérülést szereznem.
- Mint akin átgázolt egy termetes Sirató – viccelődtem, amin kivétel nélkül mindannyian – még Brenda is, aki talán sohasem látott a Siratókhoz hasonló félig gép, félig szörny monstrumokat -, felhorkantottak.
- Nem kellett volna elém ugranod! Mégis mi a plottyot képzeltél? – A testvérem szétszórtan kapkodva, a halántékán két vadul lüktető érrel guggolt le elém. A szűnni nem akaró, hasogató fájdalom miatt nem tudtam eldönteni, hogy mérges volt-e, vagy inkább aggódott, de a tekintetét látva reménykedtem benne, hogy a szemei sokkal inkább a megkönnyebbüléstől, mintsem a haragtól csillogtak. Newtot már elveszítettem. Egy másodpercig sem áltattam magam azzal, hogy túléltem volna, ha még egy számomra fontos személy hátat fordított volna nekem.
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire Thomas alig észrevehetően bólintott, miközben én egy másodpercet sem várva elhadartam a feleletem: - Nem igazán gondolkodtam, és bár egy francos köszönöm nem csillapítja a fejfájást, azért nagyon jól esne, ha nem kiabálnál.
 Minho kacagva döntötte neki a hátát a Berg hajlított falának, ami meglepően kényelmes volt, ha az embernek sikerült megtalálnia a megfelelő beesési szöget. Hálásan fordultam a jókedvű fiú felé, aki Chrishez hasonlóan még annak ellenére sem vetett meg, hogy órákkal korábban szemrebbenés nélkül megöltem azt az őrt a VESZETT épületének keskeny folyosóján. Kíváncsi lettem volna, a többiek hallottak-e az akciómról, amivel útját álltam a lelkizésnek.
- Igaza van. Majd később eljátszod a nagytestvért, most legyél inkább a barátja – helyeselt a kócos lány. Brenda Thomas vállára fektette a tenyerét, majd finoman megpaskolta azt úgy, hogy közben gyengéden saját maga felé fordította őt. Összeszűkített szemekkel figyeltem a bensőséges jelenetet, kissé talán még féltékeny is lettem, ahogy felfedeztem kettejük között azt a köteléket, amiről Perzseltföldön Teresa annyit beszélt. Ennek ellenére továbbra sem bíztam meg benne, holott már többször is megmentette az életünket. Épp olyan elítélő módon viselkedtem, mint a háttérben meghúzódó szőke fiú, aki összefont karokkal és borús tekintettel méregetett.
- Sajnálom. Csak aggódtam. – Thomas mosolyogva húzott a mellkasára. Felszisszentem, ahogy megérintette a sajgó bőrömet, de mohón utána kaptam, amikor pár suta bocsánat elmotyogása után megpróbált elhúzódni tőlem. Szükségem volt a közelségére. Érezni akartam a karjait a testem körül, akárcsak a távozása reggelén. Mióta visszakaptuk az emlékeinket, sokszor felderengett előttem az utolsó reggel, amit együtt töltöttünk, még mielőtt beküldték volna az Útvesztőbe. Palacsintát ettünk, idióta történeteket meséltünk egymásnak és még annál is több röhejes ígérettel áltattuk egymást.
- Egyébként merre tartunk? – Chris kérdésére mind felé kaptuk a fejünket, így Thomas és én elváltunk egymástól. A bátyám tőlem alig egy méterre, a földön talált magának ülőhelyet közvetlen Brenda mellett, aki egész idő alatt egy szék lábának döntötte a hátát. - Van egyáltalán valami konkrét tervünk most, hogy kijutottunk?
 Erre én is kíváncsi voltam, így átható tekintettel fürkésztem a csapatunk megmaradt tagjait. Nem azért, hogy kiszúrjam a hazugságokat, sokkalta inkább, mert válaszok hiányában a szavak újfent cserbenhagytak.
- Denverbe repülünk, ahol megkeressük Hanst – válaszolta Brenda, miközben a válla fölött egy lopott pillantást vetett a vezetőfülkére, aminek az ajtaja helyén egy vastagabb függöny éktelenkedett, ezúttal szigorúan eltakarva a spanyolajkú pilótánkat.
- Na, ez nekem is új! – horkantott fel Minho, összeráncolt homlokával a kócos lányt mustrálva. A hangja bizalmatlanságról árulkodott, így anélkül is tudtam, hogy mire gondolt, hogy különleges képességeim lettek volna. Ha már most eltitkolt egy ilyen fontos részletet, mi lesz a következő, amiről elfelejt értesíteni miket? - Ki az a Hans?
- A VESZETT egyik tudósa volt, de már évekkel ezelőtt hátat fordított a szervezetnek – válaszoltam készségesen, a legjobb tudásomnak megfelelően. - Segíthet kiszedni a nyakatokba rejtett chipeket, így az Alkotók nem vehetik át az irányítást a testetek felett.
 Newt teste megfeszült, ahogy kimondtam az utolsó szavakat, a tekintete pedig elködösödött, mintha eltemetett emlékképek jelentek volna meg a lelki szemei előtt. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett vele, amiért ez a téma ilyen személyesen érintette, de féltem rákérdezni, mert egy részem tisztában volt vele, hogy nem válaszolt volna.
- Képesek rá? – kérdezte Thomas őszinte kíváncsisággal a hangjában. Vicces volt belegondolni, hogy egykoron milyen sokat tudott a szervezetről, és most milyen keveset. Hogy egykoron mennyire naprakész volt, és most mennyire tájékozatlan. Nem tudhatta, de sokszor megmentett már pusztán azzal, hogy ő volt az Alkotók egyik legkedvesebb üdvöskéje. Amíg mellettem volt, nem büntettek meg az apróbb kihágásaim miatt, mint például az órák ellógása pár lélegzetelállító vihar megcsodálásáért vagy magáért a szabadság képlékeny látszatáért.
- Igen – válaszolta Brenda egy apró biccentés kíséretében.
 Mindössze egyetlen egyszer találkoztam a híres tudóssal, és akkor is csupán véletlenül botlottam belé az egyik kihaltnak hitt folyosón. Thomasszal csupán egy hónapja kerültünk a VESZETT embereihez, amikor Rachel, Aris és én bújócskát játszottunk. Figyelmetlenségemben nekimentem a pápaszemes férfinak, aki bár először legszívesebben leordította volna a fejemet, végül egy kedves, hajborzolós fejmosással az utamra engedett. Emlékszem, a kezével titokban még az alacsony fiú rejtekhelyét is felfedte előttem.
- Az emlékeinket is visszakapjuk, ha kiveszik belőlünk ezeket a bökött szerkezeteket?
 Thomas kíváncsisága csillapíthatatlannak bizonyult, de ezen csupán mosolyogni tudtam, miközben Minho az időközben felmelegedő, nedves borogatásomat egy hidegebbre cserélte.
- Nem feltétlen, bár én nem értek az orvosi részhez – válaszoltam, miután elsuttogtam egy köszönömöt a vágott szemű fiúnak. A Futárok Elöljárója egy apró bólintással kommentálta a kedves szavaimat, majd összepréselt ajkakkal hallgatta a rövid és velős felvilágosítást.
 Kíváncsi lettem volna, vajon meggondolták-e magukat a beavatkozással kapcsolatban vagy sem. Ha lehetőségük nyílt volna rá, vajon könyörögtek volna az emlékeikért, vagy épp ellenkezőleg, bármit megtettek volna azért, hogy a feledés homályába vesszenek? Vállalták volna a kockázatot, azt, hogy az Alkotók a saját bábuikká változtassák őket csupán azért, hogy megkíméljék magukat a felesleges információktól, melyek esetleg egymás ellen fordíthatták volna őket? Egy biztos: Newt és én elrettentő példaként szolgáltunk mindannyiuk számára.
- Hát persze! Téged csupán mások átveréséhez képeztek ki – gúnyolódott a szöszi, mintha csak megérezte volna, hogy a gondolataim egy röpke pillanatra körülötte forogtak. Newt egy lépéssel közelebb jött hozzánk, a karjait azonban továbbra is szorosan összefűzte, mintha így megvédhette volna önmagát… tőlem.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Minho a rá jellemző, kétkedő tekintetével. A szemöldökei ezúttal nem csúsztak a homloka közepére, az arckifejezése mégis megváltozott. Mélyebbé és sötétebbé vált, míg az addig csokoládészínű íriszei mintha egészen elfeketedtek volna, bár ez utóbbit inkább a fejfájásom és a kedvezőtlen fényviszonyok számlájára írtam.
 A tenyereim önkénytelenül ökölbe szorultak, amiért Newt ennyire igazságtalan volt. Határozottan túlreagálta az akkor történteket, hisz kisgyerekek voltunk, alig tizenhárom évesek. Engem a VESZETT emberei neveltek fel, egyszerűen nem róhatta fel, amiért vakon bíztam a módszereikben. Ráadásul sosem beszélgettünk. Miért választottam volna egy idegent a kifordított családom helyett?
- Én voltam az utolsó ember, akit látott, mielőtt megfosztották volna az emlékeitől, és mivel azzal áltattam, hogy minden rendben lesz, azt hiszi, elárultam – hadartam el egy szuszra, még mielőtt válaszolhatott volna. Eszemben sem volt megvárni az ő verzióját, így nem éreztem bűntudatot, amikor hangos horkantással megforgatta a szemeit.
- Francokat hiszem! A képembe hazudtál! – akaratoskodott tovább, így ezúttal rajtam volt a sor, én vágtam ocsmány grimaszt és én mosolyogtam fanyarul. Szinte fizikai fájdalmat okozott, valahányszor arra gondoltam, milyen féltőn ölelt magához a sivatagban, és milyen szeretettel csókolt meg, amikor kiderült, hogy nem csupán immunisak élték túl a Tűzpróbát.
 A fiúk és Brenda értetlenül kapkodták a fejüket. Egyikük sem tudta eldönteni melyikünket figyelje, így apró intervallumokra bontva hol rám, hol a szőke fiúra szegezték a tekintetüket.
- Enyhe déjà vu-m van. Nektek nem? – kíváncsiskodott a tőlem balra ülő Chris, ezzel megtörve a kínos némaságot, amibe a csapat burkolózott. Enyhén oldalra biccentett fejjel figyeltem a többiek reakcióját, míg a magam részéről apró hümmögéssel vártam a folytatást. Hiába kutattam az újonnan visszakapott emlékeim között, fogalmam sem volt róla, mire gondolhatott. Hisz Newt és én alig egy-két szót váltottunk, mielőtt beküldték volna az Útvesztőbe, és sohasem veszekedtünk. Mindössze a Tisztáson eltöltött első hetekben kaptunk össze, és csupán egyetlen vitánk fajult el addig, hogy a társainknak elállt a lélegzete. Aznap, amikor életemben először a hatalmas labirintus falai között jártam, jóllehet ezt Chris nem tudhatta.
- Határozottan nem – válaszolta Minho.
  Én mégis Newtot néztem. A szőke fiú fel-alá járkált, szinte egy tizedmásodpercig sem tudott nyugton maradni, miközben az arca elkomorult, és feltűnően elfordult, valahányszor a mellkasa szembekerült a körém gyűlt tömeggel. Ahogy a mozdulatait figyeltem, minden olyan reménytelennek tűnt, mégis… nem tudtam nem reménykedni azok után, hogy megmentette az életem.
- Pedig miután kimenekítettek minket Perzseltföldöről és bezártak abba a fehér szobába, mind veszekedtünk – válaszolta a fiú, és miközben magyarázott, a kezei hol a magasba lendültek, hol a mélybe süllyedtek közvetlen az oldala mellé. A mondandója végül kellőképp megcsiklandozta a fantáziám ahhoz, hogy erőnek erejével felé forduljak, és figyelmen kívül hagyjam az elmémben keringő, összetett gondolatokat. - Nagyon sok durva dolgot vágtunk egymás fejéhez. Thomas megkéselte Arist, aztán…
- Miről beszélsz? – Brenda teste kissé megemelkedett, amikor az erélyes felszólalásával félbeszakította Chris beszámolóját. A fiú ezért meg is ajándékozta egy szúrós pillantással, ami látszólag könnyedén lepergett a harcias lányról.
- Ami engem illet, én egész végig egyedül voltam – mentegetőzött Thomas felemelt kezekkel. Személy szerint én akkor sem nehezteltem volna rá, ha tényleg megvágta volna az áruló bököttet, hiszen az kétszínűség lett volna a részemről. Ennek ellenére elfojtottam a támogató szavaimat és lenyeltem őket, mintha sohasem léteztek volna. Ha előhozakodtam volna egy testvéri monológgal, azzal beismertem volna, hogy egy részem nem hitt az ártatlanságában. - Majd beleőrültem a semmittevésbe, és határozottan biztos vagyok benne, hogy nem késeltem meg senkit sem.
- Ennyi? Egyedül voltál? – horkantottak fel többen is. - Engem alig hagytak békén. Folyton felébresztettek, amikor már elaludtam volna, mintha megpróbálták volna felmérni a korlátaimat. Volt, hogy napokig nem kaptam kaját – panaszkodott Minho a maga megszokott stílusában, mire Thomas megrántotta a vállait. Egyikünknek sem volt beleszólása a történtekbe, innentől kezdve mindez tárgytalanná vált. Mégis, az emberi természet és a válaszok utáni vágy egy röpke másodpercre mindannyiunkon eluralkodott.
- Szóval mindenkivel másképp játszadoztak – állapította meg Thomas, miközben a testével a szöszi alvezér felé fordulva tudtán és szándékán kívül érzékeny pontra tapintott. - Mi a te történeted?
 Newt lábai a földbe gyökereztek, de a teste nem készült fel a hirtelen mozdulatlanságra, így kis híján orra bukott. Segélykérően fordult a barátai felé, míg engem ismételten figyelmen kívül hagyott egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a titkával.
- Ugyanaz, mint neked – nyögte végül, és a szívem szakadt bele a hangjában megülő fájdalomba. Mindketten tudtuk, hogy hazudott, hisz ott voltam, amikor rátaláltunk a hófehér szobában. Láttam az asztalon hagyott tollat és papírt, melyek egy gondosan összetekert kötél mellett pihentek. Az Alkotók felhasználták a fiú lelkében lapuló rejtett sötétséget, és kis híján elérték, hogy megölje magát, ahogy azt egyszer már majdnem meg is tette.
- Mary?
 Olyannyira belevesztem a múltba, hogy csak többszöri szólongatás után eszméltem rá, hogy én következtem. Rajtam kívül már mindenki elmesélte, hogyan töltötte a fehér szobában elszenvedett hosszú heteket. Brenda és Jorge tovább segítették a VESZETT-et, Chris végignézte, ahogy szép lassan legyilkoltuk egymást, Minho hol éhezett, hol kialvatlanságban szenvedett, míg Thomas beleőrült az unalomba, ami az olthatatlan kíváncsiságának és tettvágyának hála kis híján felőrölte belülről.
  Na és én?
- Én… izé – kezdtem habogva. Zavaromban a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset, majd még egyet és még egyet, melyek talán mindössze a képzeletemben léteztek. Fogalmam sem volt, melyik út lett volna hosszútávon könnyebb a lelkem számára. Az igazság vagy a hazugságok. Végül a színtiszta valóság mellett döntöttem, bármennyire is nehezemre esett szavakba öntenem a történteket. - Amikor felébredtem meglátogatott egy középkorú nő. Hozott nekem egy tányér, gőzölgő levest, friss ágyneműket, és amíg ettem, kényelmesen felverte a párnámat – meséltem szigorúan a nedves borogatásra szegezve a tekintetem.
- A redves bökőjét! – füttyentett Minho. - Jól elkényeztettek.
 Mivel még koránt sem értem a történet végére, és mivel mindig is utáltam, amikor a szavamba vágtak, küldtem a fiú felé egy rosszalló pillantást, amit az ázsiai srác mindössze egy vállba bokszolással kommentált. Egy részem neheztelt rá, amiért viccet csinált az akkor történtekből. A másik felem folytatta, amibe nagy nehezen belekezdett:
- Aztán a nő elindult a kijárat felé, de az utolsó pillanatban visszafordult, majd mélyen a szemembe nézett – mondtam, és bár nem akartam, a hangom akaratomon kívül elcsuklott. - Azt mondta mind meghaltatok, és én vagyok az egyetlen, aki túlélte Perzseltföldet.
 Zavaromban a nadrágomból kiálló ostoba szálakkal játszadoztam, és minél többször körbetekertem őket az ujjaim körül, azok annál fehérebbé váltak, mígnem a cérna elszakadt.
- Mary… - Thomas kinyújtotta az egyik karját, majd a térdemre helyezte a tenyerét, az érintése mégsem segített.
 Kiskoromban a bátyám mindig azt mondogatta, hogy a szüleink halála olyannyira erőssé tett, hogy idővel bármin túl tudtam volna jutni anélkül, hogy köz- vagy önveszélyessé változtathattak volna a veszteségek. S bár egyetlen szavát sem hittem el, a kedvéért mindig eljátszottam a rendíthetetlent. Nem nyafogtam, ha fájt; nem sírtam, amikor eszembe jutottak a VESZETT előtti évek. Én ezzel védelmeztem őt.
 De aznap, amikor megtudtam, hogy mind odavesztek, mintha elszakadt volna bennem valami.
- Még sosem akartam annyira meghalni, mint akkor, de nem engedték. Nem volt se kötelem, se késem. Semmim – folytattam, elszántan harcolva a könnyeim ellen. Igazság szerint tisztában voltam vele, hogy egyikük sem neheztelt volna rám, ha abbahagyom. Nekik már annyi is bőven elég lett volna, hogy eleinte jól bántak velem. De képtelen voltam magamban tartani. Ha megtettem volna, az elfojtott érzések felemésztették volna a belsőm. - Az ajtó is eltűnt, és én a falat kapargatva próbáltam kiutat találni. Amikor ez mégsem sikerült, megpróbáltam beleugrani egy halom hegyes gerendába, ami a szoba közepére állított fehér székből maradt, miután az asztalt kivitték a helyiségből… - és csak mondtam és mondtam. Esetlenül, akadozottan, mégis eltökélten.
- Mary… - suttogta Brenda a testvérem háta mögül. Ám a lány sajnálkozó szavai csak még inkább túlfeszítettek belülről. Nem szorultam rá a szánakozására. Hisz nem is ismertem!
- Nem! – ordítottam torkom szakadtából. Minho elkerekedett szemekkel húzódott el tőlem, míg ezzel egy időben a testem elemelkedett a pokrócról. Dühtől kipirult arccal fordultam a háttérben meglapuló Newt felé, aki a kiabálásom hallatán összeszűkítette a szemeit. - Több héten keresztül halottak voltatok. Te is halott voltál! – köptem. - És most, hogy újra életben vagy, ismételten elveszítettelek, mert képtelen vagy továbblépni a gyerekes sérelmeden. Tizenhárom éves voltam. A VESZETT befogadott, amikor nem volt otthonom – pirítottam rá a kelleténél talán egy árnyalattal élesebben. Ennek ellenére nem éreztem bűntudatot. Eszem ágában sem volt megtagadni a múltbéli önmagam, Útvesztő és Siratók ide vagy oda.
 A szöszi elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a mellkasom heves mozgásba kezdett.
 Egy szót sem szólt. Se ő. Se senki más.
- Levegőre van szükségem! – morogtam az orrom alatt, miközben átverekedtem magam a barátaim alkotta tömegen.
 Mindössze egyetlen egyszer néztem vissza a vállam fölött, mielőtt kinyitva a vezetőfülke ajtaját, magára hagytam a többieket.
 Az apró helyiség pontosan olyan volt, mint a régi repülőkbe épített párjai. A műszerfalon megannyi sárga, zöld és piros égő jelezte a különböző értékeket, melyek mellett egyszínű, fekete gombok tarkították a szürke műanyagot.
- Hohó! – nézett rám a spanyol pilóta. - Ne olyan hevesen, hermoso! Mi történt? – kíváncsiskodott, amikor dühödten levágtam magam a másodpilóta helyére. Az eleinte kényelmetlen ülés egyre kényelmesebbé vált, ahogy alábbhagyott az ereimben pulzáló idegesség, és amint a légkondi belekapott a hajamba, elkapott egy nosztalgikus érzés, amire az alattunk elterülő sivatag is rásegített.
- Semmi – vágtam oda félvállról.
 A fiú egy ideig ferde szemmel méregetett, de amikor tudatosult benne, hogy semmit sem fogok az orrára kötni, bölcsen annyiban hagyta. A figyelme ismételten a kormány mögé épített műszerek egyikére összpontosult.
- Ahogy gondolod. Mindig örülök az ilyen csinos társaságnak – válaszolta egy kaján vigyor kíséretében, mialatt a kezével megnyomott egy pici, villanykapcsolóra emlékeztető gombot. Az öntelt ábrázatát látva megforgattam a szemeimet.
- Csak fogd be, és vezess!

Sziasztok, drágák!
Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki kitartóan olvassa a történetet, és szeretném a legtöbbeteket egy kis aktivitásra ösztökélni. Nem mintha abbahagynánk a kommentjeitek nélkül, egyszerűen csak jólesne valamiféle visszajelzés :)
Pihenjetek sokat és élvezzétek ki a hétvégét! Jobbulást mindenkinek, aki megfázott ebben a napfényes hidegben, és sok sikert/kitartást azoknak, akik már most kivannak a vizsgáktól/érettségi láztól.
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio

4 megjegyzés:

  1. Drága szerecsendio!

    Ez igazán nosztalgikus részre sikeredett a maga módján, még ha nem is szép dolgokra emlékeztek vissza, akkor is valahogy ennek a hangulata ott lebegett az egész fejezet alatt. :)
    Különösen a nyitójelenet, Mary visszaemlékezése fogott meg igazán, nem volt benne semmi extra, mégis olyan tipikusan emberi dolgokat vázolt fel, amitől akaratlanul is mosolyra görbült a szám. Én egyébként a pörgős jelenetek mellett a visszaemlékezések szerelmesei is vagyok, mert azt vallom, ha van rá lehetőség, akkor mutassuk be a múltat. :D

    Mary és Thomas testvéri köteléke pedig egyenesen lenyűgöző, még úgy is, hogy a fiúnak nem minden emléke tért vissza, míg Mary már teljesen birtokában van a sajátjainak. Nekem elragadó páros ők ketten, és ha jobban belegondolok, akkor jobb testvérpárt nem is választhattatok volna. :)
    Azért remélem, Thomas részéről nem lesznek neheztelések Newt irányába, főleg most, hogy végre a többiek számára is teljesen tiszta lett a dolog, hogy a kis gerlicék miért viselkednek ennyire távolságtartóan; vagyis jobban mondva csak Newt. :') Mary pedig a helyzethez képest eléggé jól kezeli a dolgokat, viszonylag higgadtan, de esküszöm, a kirohanásait öröm olvasni! Hátha ezzel majd sikerült helyretennie Newt csökött kis agyában a dolgokat.

    A többiekkel történt eseményeket pedig elképedten, és egyben izgatottan is olvastam, jó volt végre betekintést kapni az ő történeteikbe is, hogy nekik milyen szörnyűségeket kellett kiállniuk. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy Mary és Newt kapta a legnehezebbjét, meg talán még Chris, akit szintén nagyon sajnáltam. Mikor ecsetelni kezdte, hogy Thomas mit művelt Arisszal, Thomas pedig értetlenkedve mondta, hogy de hát ő egyedül volt egész végig, akkor valamiért nagyon megesett a fiún a szívem. Egyre jobban kezdem kedvelni ezt a Christ. :3

    A másik jelenet, amiért oda meg vissza voltam: amikor Minho ápolta Mary sebét! Hát lehetne ennél aranyosabb még a fiú? Lehetne? Esetleg nem tervezitek a csodálatos írótársaddal, hogy vele is írtok majd egy hasonlóan csodálatos történetet? Szerintem ott folynék szét a padlón szerencsétlenségemben. :D
    A viccet félretéve, számomra valóban kedves jelenet volt a fentebb említett, ami megmutatta nekem, hogy Minho nem csak az a kemény fiú, akinek sokszor mutatja magát, hanem tényleg törődik a barátaival, és tud ő azért gyengéd és kedves is lenni. :)

    Arra pedig felettébb kíváncsi vagyok, hogy vajon hogyan találnak rá a többiekre, és valójában mi lesz az ok arra, hogy csak úgy otthagyták őket a VESZETT bázisán, na meg arra is, hogy ezután hogyan alakulnak majd a kedvenc szereplőink sorsai. :3

    Rövidke kis vélemény lett, meg sem közelíti azokat, amiket tegnap írtam nektek, de még reggel van, így nem tudom kibontakoztatni a gondolataimat. x.x

    Puszi,
    B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves B!
      Úgy tűnik, nagyon sok közös van bennünk, mint olvasókban, ugyanis a pörgős jeleneket mellett a visszaemlékezések (és a cuki, mégis vicces, na meg az igazán kegyetlen részek) a kedvenceim. Ha tehetem, igyekszem belecsempészni ilyeneket az általam írt történetek fejezeteibe.

      Nekem egy öcsém van, talán ezért is szeretnék annyira egy olyan testvért, mint Thomas, akit ezért amolyan "tökéletes", védelmező bátyóvá alakítottam. Épp emiatt sajnos nem mondhatom azt, hogy nem fog neheztelni Newtra, ugyanis a későbbiekben, bár mostanra már olvashattad, nagyon durván el fogja lökni magától Maryt, amibe a lány egy része kissé belerokkan, ráadásul meg is sérül a jelenet közben. Imádtam írni, de a szívem szakadt bele! Newt pedig beteg... még jóó sokáig nem fog észhez térni, ha egyáltalán észhez tér valaha.

      Haha, az én kedvencem Minho, akit nem hagytak aludni... szerintem igen bosszantó tud lenni, amikor az ember végre elszenderedik, de valaki egy különös, érthetetlen oknál fogva állandóan felébreszti. De persze igazad van, valóban nem ez volt a legszörnyűbb megpróbáltatás. Azt mégsem tudom eldönteni Mary vagy Newt próbálja volt-e a kegyetlenebb. Hogy melyik rosszabb; az öngyilkosság peremére lökdösve egyensúlyozni a szakadék szélén, vagy a mélybe vágyni, miközben egy erős kéz visszatart a zuhanástól.

      Aranyos vagy, de nem tervezünk újabb Útvesztős blogot. Bár kétség kívül Minhóból is ki lehetne hozni a maximumot, és ő is megérdemelne egy Maryhez hasonló belevaló csajt (vagy talán egy félénkebb lelki társat, akit élvezettel ment meg újra és újra?), mi mindent kiírtunk magunkból a trilógiával kapcsolatban. De természetesen a válaszom a költői kérdésedre egy hatalmas NEM! Semmiképp sem tudok elképzelni nála aranyosabbat, tényleg imádni való.

      Látszik, milyen lassan válaszolok... a héten ha jól tudom ki is kerül az a rész, amiben kiderül, miért hagyták magukra a többiek. Remélem nem neheztelsz a lassúságom miatt, legközelebb igyekszem időben válaszolni. <3
      Rövid? Meg vagy húzatva! Nagyon szépen köszönöm, hálás vagyok ezért a szép és terjedelmes véleményért. Ezért megéri írni, hidd el!

      Kellemes szünetet!
      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Azt hiszem, ez a kedvenc fejezetem az összes Marys rész közül! A végén már könnyeztem annyira beleéltem magam Mary szónoklatába, és végre megmondta a tutit Newtnak! Úgy örülök ennek! :)
    Jó volt kicsit megismerni, hogy mi történt a többiekkel, amíg be voltak zárva a fehér szobába. Úgy éreztem mindegyikük személyiségéhez tökéletesen passzolt az eléjük állított lelki próba, főleg Maryé tetszett, végre megláthattuk, hogy milyen hatással volt ez az egész, hogy a Veszett ezzel szinte megtörte őt, ami még egy okot ad a Veszett iránti gyűlöletemre.
    Sajnálom, hogy Newt még ezek után sem próbál meg dűlőre jutni a lányra, már igazán megérett a kibékülés közöttük, de a hátralévő fejezetek számából úgy érzem, ez még várat magára.
    Azt is várom már, hogy mikor fognak végre szerelmet vallani egymásnak és hogyan. Úgy mint, ahogy a trailerben hallottuk? Mary vagy Newt fogja kimondani? Ebben a fejezetben már úgy éreztem, hogy bármikor elhangozhat a lány részéről, de mégsem így történt, ezért már ötletem sincs, mikor fog megtörténni.
    Köszönöm, hogy ilyen tökéletesen megírt fejezettel leptél meg!
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Katherine!
      Köszönöm, örülök, hogy ez lett az egyik kedvenc fejezeted, mert imádtam írni. Valójában minden veszekedős vagy verekedős részt imádok, mert ilyenkor lehet csak igazán kiadni magadból azokat az elfojtott érzelmeket, amiket a valóságban muszáj magadban tartanod.
      A VESZETT kegyetlen. Az utolsó fázisban megpróbálták megtörni lelkileg mindazokat, akik túlélték Perzselföldet, hogy csak az igazán erősek maradjanak hátra, akik tényleg minden képesek felülemelkedni, ha úgy hozza a helyzet. A hiperaktív, aki szinte már belehal az unalomba, a tisztaság mintapéldája, aki előtt lemészárolják egymást a barátai, a lány,aki bármit megtenne a szeretteiért, mégis tehetetlen volt, amikor meg kellett volna menteni őket. Örülök, hogy valójában nem létezik ilyesmi.
      Várat, de nem sokat. Newt agyában lassan felülkerekednek az észérvek, csak idő kell neki. Mary vallomása arról, miket is élt át, sok volt egyszerre. Hisz a lány az ő szemében mindig is egy kemény jellem volt, érzelmileg stabil. Bele sem gondolt,hogy mennyire megtörhetett a bezártság alatt.
      Hasonlóan,mint a trailerben, igen. Hirtelen, őszintén, szinte már érzelmileg meztelenül a pillanat hevében. Hamarosan ez is bekövetkezik :)
      Köszönöm szépen, hogy írtál, hogy támogatsz minket <3
      Millio puszi Xx

      Törlés