Chapter 26

w|c|k|d - mary

ALMOST EVERYONE

 Az íriszeimre egy leheletvékony könnyréteg borult, amikor megláttam a hófehér szobát, aminek a közepén, egy hófehér asztalon egy hófehér papír díszelgett. Egyetlen éjfekete szó sem csúfította el a fecnit, pedig a toll ott pihent tőle nem messze egy vastag kötél mellet. Hosszú másodpercekbe telt, mire felfogtam az Alkotók tervét, és a tenyereim ösztönösen ökölbe szorultak a testemben szerteáramló dühtől; a VESZETT ismerte Newt legveszedelmesebb démonát és könyörtelenül felhasználta ellene. Megpróbálták rávenni, hogy véget vessen a saját életének.

 Amikor meghallottam a fiú gyenge hangját, azt, ahogy engem szólongatott, gyorsan leguggoltam mellé az alacsony matracra, és a kezeim közé fogtam sápadt arcát.

- Igen, itt vagyok. Én vagyok az – suttogtam gyengéden, miközben az ujjaimmal a bőrét simogattam, és magamban hálát adtam az égnek, hogy nem adta fel, holott biztos voltam benne, hogy legalább egyszer eljátszott a halál gondolatával. Miért is áltattam volna magam?  Én is megtettem, nem is egyszer.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte. A zavarodottság összerántotta a szemöldökeit, ezzel gödröket vésve a homlokába.

 Három hét hosszú idő, ha egyedül vagy, mert rengeteg, végtelenségnek tűnő perced van gondolkodni. Én eleinte az új dolgokra pazaroltam az értéktelen másodperceket. A falakat tapogattam egy rejtett ajtó után kutatva, majd felmásztam a saját fehér asztalom tetejére, ahonnan bár nem értem el a plafont, nem adtam fel, megtoldottam egy székkel és máris a hófehér festéket kapargattam. Persze, mire másnap felkeltem a VESZETT eltüntette a vandalizmus nyomait, a széket pedig darabjaira törték. Így kaptam fegyvereket. Fegyvereket, melyeket könnyedén a gyomromba szúrhattam volna.

- Kinyitották az ajtókat. Mi sem igazán értjük, miért történt, de a lényeg nem változik. El kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! – hallottam a hátam mögül Minho válaszát. Hálás voltam a húzott szemű Elöljárónak, amiért elvette tőlem a szót, hisz a fejemben keringő emlékek miatt Newt kérdése el sem jutott a tudatomig. Olyan szürreálisnak tűnt, hogy az Alkotók elengedtek minket, hogy egy részem még mindig a múltban élve várta, hogy felébredjek ebből a lehetetlen álomból.

- Hol vannak a többiek? Csak négyen maradtunk? – Newt megszorította az alkarom, az ujjai nyomán apró, félkör alakú foltok keletkeztek a bőrömön. A szemeiben csillogó félelem láttán összeugrott a gyomrom. Annyira megörültem annak, hogy találkoztam a fiúkkal, majd megtaláltuk a szőkeséget, hogy el is feledkeztem róla, ha nem is rengetegen, de azért ennél sokkalta többen szálltunk fel a Bergre.

- Nem tudjuk. Ha velük is úgy játszadoztak az elmúlt napokban, mint velünk… - Thomas hangja elcsuklott a mondat végére, ami újabb emlékeket hozott a felszínre. A lelki szemeim előtt önmagamat láttam, ahogy megpróbáltam beleugrani a felfelé állított, szálkás gerendákba. A többszörös szúrástól elegendő vért veszíthettem volna egy viszonylag gyors halálhoz, de végül eszembe jutott Newt története, az, amit még a fák között mesélt nekem. Nem akartam csalódást okozni neki. - Nem tudjuk.

- Meg kell keresnünk őket! Senkit sem hagyhatunk hátra, amíg van rá esély, hogy életben vannak – mondtam végül. A hangom kellően határozott volt ahhoz, hogy a többiek megértsék: ha magamra hagytak volna, is elmentem volna a többiekért.

- Rendben, indulás! – zengte a hátam mögött álló két fiú szinte teljesen egyszerre. Thomas és Minho megkerülve engem benyúltak Newt hónalja alá, és felhúzták az matracról, amit azóta sem hagyott el, hogy átléptünk a szoba küszöbén. – Menni fog egyedül is?

 Newt egyetlen bólintása elég volt ahhoz, hogy a fiúk hátralépve körbeálljanak minket, és magára hagyják a bicegő alvezért.

 Kiérve a folyosóra csupán egy irányba indulhattunk, mert Newt celláját az épület ezen szárnyának legvégén rendezték be. Nagyon lassan haladtunk, de nem csupán a sérült társunk miatt. Néha-néha mi is megszédültünk a különös, kéken derengő fénytől, és a levegőben keringő, hintőporszerű szagtól. Mintha a betegség szépen lassan megpróbálta volna átvenni felettünk a hatalmat, mintha a hófehér, steril szobák nyújtották volna az egyetlen védelmet a Kitörés ellen.

- És most merre? – kérdezte Thomas, aki egész idő alatt előttünk, tőlünk alig egy méterre lépkedett. A fejét hol jobbra, hol balra forgatta, és mire mellé értem már annyira belejött ebbe, hogy a haja még a szokottabbnál is kócosabbá vált.

- Mindannyian erről a folyosóról jöttünk, logikus, hogy a többieket is ide zárták. – A karomat vízszintesig emelve mutattam a látszólag kihalt folyosó felé. A plafonon apró, kör alakú izzók sorakoztak megvilágítva az utat egészen hosszan, a legelső elágazásig.

- Itt már nincs senki, vagy ha mégis, a bökötteket továbbra is bezárva tartják – kontrázott rá Minho, még mielőtt belevethettük volna magunkat a kutakodásba. A fiú gyorsan és érthetően a tudtunkra hozta, hogy ő már felfeszítette az összes lehetséges ajtót, amire pedig ő sem volt képes, mi sem lehettünk. Ez kicsit bántotta az önérzetemet, de az ajkamba harapva gyorsan elfojtottam egy felszínre kívánkozó feminista monológot. Jelenleg csupán négyen voltunk egymásnak, nem húzhattunk szét egy ilyen apróság miatt.

- Okéság, akkor balra. Próbáljátok meg kifeszíteni az összes ajtót, lehet, hogy Newthoz hasonlóan a többiek sem vették észre, hogy szabadok. - Az utolsó megjegyzést hallva Newt hangos horkantást hallgatott, ami mindannyiunkat őszinte mosolygásra késztetett. Már olyan rég éreztem a mellkasomban keringő melegséghez hasonlót, hogy hirtelen nem is tudtam beazonosítani a boldogságot.

 Newt mellé lépve összefűztem az ujjainkat, és ezt megismételtük, valahányszor el kellett válnunk egy újabb fehér ajtó miatt. Sokan talán úgy gondolták volna, hogy feleslegesen erőlködtünk, ugyanis egy-egy lopott percnél tovább aligha sétálhattunk többet egymás mellett, gyorsabb lett volna szétválva, a falak mellett menetelni, számunkra mégsem volt hasztalan. Szükségünk volt erre, mert nem tudhattuk, az Alkotók ezúttal miben mesterkedtek. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt a lehetőséget sem, hogy az áhított ellenszerért cserébe egy újabb próba alá vetnek majd minket.

- Itt vannak! – kiáltotta Thomas a soron következő ajtó előtt ácsorogva. Ez más volt, mint a többi. Fehérre festett vas helyett az egész egy vékony lemezek közé szorított üveglapból állt. Elég feltűnő volt ahhoz, hogy ne lehessen elsétálni mellette, és elég visszafogott, hogy ne tűnjön kelepcének.

 Tisztában voltam vele, hogy én voltam az első, aki kijelentette, hogy egy tapodtat sem mozdul a többiek nélkül, mégis, abban a pillanatban minden porcikám sikoltozva menekült volna az üvegajtó elől. Már épp azon voltam, hogy a félelmemet napvilágra hozva elráncigálom a többieket, amikor egy ismerős hang megakadályozott ebben.

- A redves bökőjét! Már azt hittem, sosem értek ide – szitkozódott a néger fiú, aki rá nem jellemző közvetlenséggel megveregette a fiúk vállát, majd hatalmas karjaival az ölelésébe zárt mindannyiunkat. Mivel még mind a sivatagban hordott ruháinkat viseltük, az izzadsággal keveredett homok szaga csavarta az orromat, és bár ezzel nem voltam egyedül, egyikünk sem vált ki a csoportból. Sőt! Egy idő után a többiek is körénk gyűltek, és egyesével köszöntöttek minket, mint „új túlélőket”.

- Serpenyő, mi ez a hely? – kérdeztem, miután elhalkult a tömeg. Harriet valahonnan a sarokból szerzett egy széket Newtnak, mintha már teljesen elfelejtette volna, hogy a fiúk a többi lányhoz hasonlóan őt is kikötözték. Ahogy körbe néztem a többieken, úgy tűnt, az elmúlt napok mindenkit megváltoztattak, és valamilyen csoda folytán még a mindig agresszív Sonya is empatikusabbá vált. A szőkés lány Eline mellett állva, összefont karokkal mosolygott valamin.

- Nem unod még, hogy minden alkalommal felteszed ezt a plottyos kérdést? – A kérdés közvetlenül a hátam mögül érkezett, ezért tettem egy gyors, száznyolcvan fokos fordulatot, hogy a lehető leghamarabb Teresa égkék szemeibe nézhessek. A lány összepréselt ajkakkal figyelt; a tenyereimet, melyek a tudtom nélkül ökölbe szorultak, a hajamat, ami az előbbi mozdulattól még kócosabbá vált, és az arcomat, amit fokozatosan elszínezett az elnyelt düh.

- Jó látni, Teresa – csacsogtam, mintha semmi sem történt volna. Eszem ágában sem volt megadni neki azt az örömöt, hogy lásson szétesni, holott tudtam, az arcom már percekkel korábban elárult. - Szóval?

 A lány felhúzta a szemöldökét, amikor Thomas mellém lépve megismételte a kérdésemet, ami mintha az előbb elrepült volna a füle mellett. Ha az együtt töltött sivatagi túrán nem említette volna a kettejüket összekötő köteléket, a szemeiben ragyogó féltékenységet valami teljesen más érzelemnek könyveltem volna el.

- Hát, az üvegfalból ítélve… - kezdte, a karjával az átellenben emelt fal felé bökve. Az üveg ismételten padlótól plafonig ért, és ezúttal is elég vastag volt ahhoz, hogy a szobában található tárgyak egyikével se tudjuk szilánkosra zúzni. A sok hasonlóság ellenére mégis volt valami, ami megváltozott. A fehér öltönyös, fehér asztal mögött ücsörgő, fehér papírokat szorongató fehér férfi nem volt jelen.

- Nem kapjuk meg a vacadék ellenszert, igaz? – kérdezte valaki. Annyira lekötött a Patkányképű hiánya, hogy az agyam képtelen volt arcot és nevet csatolni a kellemes hanghoz, ami valószínűleg az A csoport egyik tagjától érkezett. Persze ezt is csupán a jellegzetes szóhasználatból következtettem ki, nem gondolva arra, hogy Chris és Aris mennyi időt töltöttek a fiúkkal a sivatagban.

- Hol van Brenda és Jorge?

 Erre persze azonnal felkaptam a fejem. A szemeimmel a két Buggyantat kerestem, de sehol sem találtam őket. Egy részem úgy tartotta logikusnak, hogy ezen a magányos próbán is vesztettünk embereket, egyikünknek sem kellett volna fennakadnia a hiányukon, de a másik felem képtelenségnek tartotta, hogy pont ők vesztek oda. Valami nem stimmelt. Valami nagyon, de nagyon nem stimmelt.

- Senki sem tudja – válaszolta Eline, aki időközben Newthoz hasonlóan leült, és most az ujjait tördelte. A mohazöld szemű lány haja kócos kontyban pihent a feje tetején, a ruhája pedig több helyen is cafatokban lógott a testén, így a felkarját borító gennyes vízhólyagok mindenki számára láthatóvá váltak, amikor teljes testével felénk fordult. Az utolsó vihar mégsem kímélt meg mindannyiunkat.

 Mindenki nyomokat keresett, többen értelmetlen összeesküvés elméleteket gyártottak, míg Minho és én kötszereket és kenőcsöket kerestünk feltúrva a szoba egyhangú berendezéseit. A hangzavar percről percre egyre elviselhetetlenebbé vált, mégsem hagytuk abba. Mást amúgy sem tehettünk volna, mert abban a pillanatban, hogy tudatosult bennünk, az üvegajtó köddé vált, nem volt hová menekülnünk.

- Gratulálok, sikeresen átkeltetek Perzseltföldön! Ami azt illeti, többen is vagytok, mint amire számítottunk – kezdte egy ismerős hang. A kezeim automatikus megálltak a mozdulat közepén, míg a mellettem álló fiú ujjai szabadon eresztették a tenyereiben szorongatott, tiszta pólót. A textília némán hullott a kísértetiesen fehér padlóra, miközben úgy tűnt, rajtunk kívül senki sem figyelt fel a bekövetkező változásra.

- Többen? – üvöltötte torkaszakadtából a vágott szemű fiú. Minho megfeledkezve a sérült lányról, öles léptekkel szelte a métereket, és bár megpróbáltam visszarántani, durván ellökött, valahányszor közel kerültem hozzá. - Te redves Patkányképű, ha nem lennél olyan gyáva, hogy egy vacadék fal mögé rejtőzöl, megízlelhetnéd a jobb öklömet – fröcsögte.

 Patkányképű arca azonban meg sem rezzent.

- Hölgyeim és uraim, ha lehetne csöndesebben. Ezúttal sem áll szándékomban elismételni a szavaimat – mondta a rá jellemző, hűvös tónusban. A szavai olyan hidegek voltak, mint egy éjszaka a Téli Csodaországban, és ahogy ezen elmélkedtem, különös érzésem támadt. Tisztában voltam vele, hogy egyikünk sem emlékezhetett olyan dolgokra, amiről azt sem tudtuk micsoda, mégis, furcsán ismerősnek tűntek a szavak, melyek hatására szabályosan kirázott a hideg.

 A szemeimet az enyhén őszülő alakon pihentettem. Ezúttal egy létező emlék foglalkoztatott. Fogalmam sem volt róla, meddig tartottak fogva, az ilyesmiben sosem voltam jó, ráadásul az unalomnak köszönhetően szinte minden ötödik órában elnyomott az álom, de az azt megelőző két hét legelső napján Patkányképű ugyanígy nézett ránk. Ugyanezzel a felsőbbrendű mosollyal, ugyanezekkel a lekezelő mimikákkal, mint aki élvezte a tudatot, hogy olyan információk voltak a birtokában, melyek megszerzéséről álmodni sem mertünk. Aznap elárulta, hogy Thomas a testvérem. Egyre csak azon kattogott az agyam, ezúttal mi lehetett a tarsolyában.

- Hol van az ellenszer? Létezik egyáltalán? – kérdezte Chris, aki ellépve Aris mellől, összekulcsolt karokkal mustrálta az Alkotók egyik hűséges munkatársát. A férfi a kérdés hallatán a fiú felé fordult, majd megköszörülve a torkát, elnyitotta az ajkait:

- Természetesen létezik, de még nincs teljesen kész. Ahhoz, hogy befejezzük, rátok is szükségünk van.

  Kis híján elnevettem magam, és közülünk többen ténylegesen meg is tették. Létezik, de még nincs teljesen kész. Vagyis gyakorlatilag nem létezett. Különös módon mégsem éreztem csalódottságot, mintha egy részem pontosan erre számított volna.

 Nyugodt, kimért léptekkel sétáltam Newt mellé, aki Eline sebeit látva képtelen volt akár csak egy másodperccel is tovább egyhelyben ülni. A fiú egy masszív fal mellett állt, az arca akár egy érzéketlen maszk. Egy szót sem szólt. Őszintén szólva, abban is kételkedtem, hogy észrevette: lefékezve mellette én is a falnak döntöttem a hátamat.

- Ránk? Egy újabb értelmetlen próba, ahol kedvetekre kínozhattok minket? – replikázta Sonya, aki fegyver híján is úgy izzott, akár egy igazi harcos.

- Mint azt már említettük, egytől-egyig magas intelligenciával rendelkeztek, a segítségetek létfontosságú. Épp ezért, az utolsó fázisban visszakapjátok az emlékeiteket – bár magamban eldöntöttem, hogy bármit is mond, ezúttal kimaradok az értelmetlen vitából, Patkányképű utolsó szavait képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

 A jobb lábamat hátra lendítve, finoman ellöktem magam a faltól, ám mielőtt még meggondolatlanul a tömeg részévé válhattam volna, Newt bal tenyere a csuklóm köré tekeredett. A fiú arcára nézve ugyanazokat az érzelmeket véltem felfedezni, melyek bennem is lángra kaptak, a zavarodottsággal és kételkedéssel vegyített kíváncsiság minden mást felemésztett.

- És ha már nem akarjuk őket? – kérdezte Thomas, aki Minhóval karöltve bosszúsan méregette az őszülő férfit. Őket nézve egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy inkább meghaltak volna, mintsem ismételten kísérleti patkányokká váljanak, és valamilyen szinten megértettem őket.

 Elég volt csupán arra gondolnom, hogy Thomas szerint egyszer önként és dalolva segítettünk az Alkotóknak az Útvesztő megépítésében, máris elbizonytalanodtam. Féltem, hogy a visszakapott emlékeim felülírhatják az új személyiségemet egy teljesen más emberré változtatva. Valakivé, aki egyetért a VESZETT módszereivel és céljaival. Valakivé, aki újra képes lenne az Alkotók oldalára állni. Másrészről viszont…

- Valóban eldobnád annak a lehetőségét, hogy újra emlékezz a szüleidre? Mindazokra, akik fontosak voltak a számodra?

 Már attól a pillanattól kezdve érdekelt a múltam, hogy a Patkányképű megemlítette a családomat. Vajon az édesanyámra vagy az édesapámra hasonlítottam jobban? Vajon apa vagy anya volt az, akitől az olthatatlan kíváncsiságunkat kaptuk? Szerettek minket? Mindketten Buggyantak voltak már, amikor a VESZETT emberei eljöttek értünk, vagy önszántukból adtak át minket ennek az őrült szervezetnek? Milyen napra esett a legutolsó születésnapunk? Voltak barátaink, vagy csupán egymásra számíthattunk? Vajon már azelőtt is ismertük a tisztársainkat, hogy ténylegesen felébredtünk volna a Doboz legalján?

- Miért vették el őket? – kérdeztem hirtelen. A szavak anélkül törtek felszínre, hogy erőlködtem volna. A fehérbe öltözött férfi erre felkapta a fejét, s amikor a tekinteteink egymásnak ütköztek, elégedett mosolyra húzta összepréselt ajkait.

- Hátráltattak és befolyásoltak volna titeket az Útvesztőben. Tiszta lappal kellett kezdenetek, hogy a semmiből építkezve találjátok meg a megoldást – magyarázta, akár egy türelmes tanár az egyik leglelkesebb diákjának. Ezt követően leült a hófehér székére, és fellapozta a kezeiben szorongatott akták egyikét. A szemöldökei fel-le jártak, a szája minden sor végén elnyílt, majd bezáródott anélkül, hogy bármit is mondott volna, mint aki magában olvasott.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, srácok, de én bököttül akarom azokat az emlékeket! – Serpenyő közvetlenül mellettem, a jobb vállam vonalában állt, jóllehet olyan hangosan beszélt, hogy talán még a szomszéd szobában is meghallottam volna. A hangjában megbújó izgatottság többeket is fellelkesített, és hazudtam volna, ha kijelentem, én nem tartoztam közéjük.

- Serpenyő… - kezdtem óvatosan, miközben közelebb lépve hozzá finoman a fiú vállára csúsztattam a tenyerem. Annyi mindent szerettem volna mondani, annyi pozitívumot és ellenérvet, hogy szabályosan a torkomon akadtak a szavak. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

- Honnan tudod, hogy a saját emlékeidet kapod vissza? Nem először fordulna elő, hogy megpróbálnak manipulálni minket. Ez számukra csak egy redves játék! – sziszegte Minho. A nyál fröcsögve távozott a szájából minden egyes kiejtett szó után, az arca pedig eltorzult, mintha minden betű komoly fájdalmat okozott volna a számára.

 A csapat, ami egy röpke pillanatra oly összeszokottnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, szépen lassan darabjaira hullott. Őszintén elszomorított, hogy mindehhez az Alkotóknak csupán egy szimpla kérdést kellett feltenniük: Akarod az emlékeidet, vagy sem?

- Láttad a kinti világot, nem? Szerinted a plottyos Buggyantak és a Kitörés játék? – miután befejezte, Serpenyő tett Minho felé egy fenyegető lépést, mire Thomas és én azonnal a két fiú közé vetettük magunkat. Egyedül persze esélyem sem volt a nálam egy fejjel magasabb, testes bököttel szemben, épp ezért hálás pihegések közepette köszöntem meg Newtnak, hogy olyan gyorsan a segítségemre sietett.

- Ha csupán a tudásunk kell nekik, miért nem kérték a segítségünket? Megölték a társainkat, a barátainkat! – kérdezte a háttérben meghúzódó szöszi. Aris Teresának dőlve, mozdulatlanul figyelte az eseményeket, ám a lány arcával ellentétben az övén egy másodpercre sem suhant át az aggodalom. Mintha teljesen hidegen hagyta volna a két fiú vitája.

- Ez egy igazán fair kérdés, Aris. Az utóbbi években vagy hónapokban szerzett tapasztalataitok nélkül képtelenek lettetek volna összerakni a hiányzó elemeket. De a döntés a tiétek, nem erőltetünk semmit.

 Patkányképű lustán pislogott, mint akit kimerülésig untattak az események, és a halántékán végigszánkázó izzadságcseppek sem az elégedettségét tükrözték. Valami nem stimmelt vele, de még mielőtt jobban belevethettem volna magam a diagnózisba, valaki az átlátszó üvegfalnak nyomott. A kezem ösztönösen az oldalamhoz kaptam, amin egy fakó-piros folt jelezte, hol csapódott nekem a támadóm tenyere. Serpenyő bűnbánó tekintettel hagyta, hogy Newt taszítson egyet rajta, ezzel eltüntetve a közvetlen közelemből.

- Akkor nekem nem kellenek az emlékeim – akaratoskodott Thomas, aki mögé meglepő módon többen is felsorakoztak, köztük Minho, Chris és a B csoportos Eline. Newt hezitált. Hol rám, hol a barátaira nézett.

- Nekem viszont igen – replikázta ezúttal Teresa, akit a legújabb puszipajtása, Aris követett. Az áruló párost nézve kicsit elbizonytalanodtam, de az üres foltokra gondolva, még mindig vágytam a múltam egy darabjára.

 A fehérbe öltözött férfi egy szót sem szólt, amíg meg nem hoztuk a végleges döntést. A végső arány négy a héthez maradt, jóllehet a választásunk ellenére Newt és én Thomasék mellett maradtunk. Képtelen lettem volna újra elveszíteni őt, vagy Minhót.

- Egy valamit azonban még tudnotok kell – már meg sem lepődtünk, amikor a Patkányképű az üveg széléhez lépve megköszörülte a torkát. Vegyes érzelmekkel vártuk, hogy ismételten megszólaljon. - Az Útvesztő-próbára különleges embereket választottunk. Ahogy azt már tudhatjátok, az emberiség fokozatosan alkalmazkodott az új életkörülményekhez, így idővel megszületett egy generáció…

- Ami immunis a Kitörésre – mondtam erélyesen, figyelmen kívül hagyva, hogy még nem ért a végére. Ava Paige videójának minden egyes másodperce beleégett a tudatomba, nem kellett elismételnie az akkor hallottakat, álmomból felverve is képes lettem volna rá. „Idővel új generáció született, ami képes volt ellenállni a vírusnak és hirtelen lett okunk remélni, hogy megtalálhatjuk a gyógymódot. A fiatalokat tesztelnünk kellett, egyeseket feláldoznunk, hogy tanulmányozhassuk az agyi tevékenységeiket. Mindezt azért, hogy megértsük, miben különböznek tőlünk. Ti miben különböztök.” - Akkor ezért nem őrültünk meg a kiszabott idő után sem. Egészségesek vagyunk, igaz?

 Örömömben megszorítottam Newt kezét, ő pedig összekulcsolta az ujjainkat. Amikor a tekintetünk találkozott, legszívesebben azonnal a karjaiba vetettem volna magam, ám ahogy az a VESZETT esetében már megszokottá vált, a jó hírt ismételten egy kínkeserves „de” követe.

- A kiszabott idő valójában mindenkinél eltérő és jóval hosszabb, mint két hét, de igazad van. Közületek sokan immunisak vagytok a Kitörésre. Viszont minden lehetséges esetet számításba kellett vennünk. Lányok és fiúk, barátok és ellenségek, idegenek és rokonok, immunisak és… - Patkányképűnek nem kellett befejeznie, Chris megtette helyette:

- Fertőzöttek.

 A boldogság, mint szappanbuborék, messze szállt, darabjaira pukkant, majd elpárolgott, mintha csupán az emlékeinkben létezett volna. Elkeseredetten figyeltem a többieket, miközben a saját egészségi állapotomat mérlegeltem. Az oldalam bizsergett ott, ahol Serpenyő meglökött, de a szédelgés, amit a folyosón éreztem elmúlt, mintha a steril szoba ismételten megvédett volna a hintőporszerű szagtól és az éles fényektől. Tulajdonképpen ez így is volt.

- Mindenki elkapta a Kitörést, ebben egy pillanatig se kételkedjetek. Az, hogy nem meséltünk az immunis társaitokról csupán ösztönzés volt – folytatta az őszülő férfi, aki ezt követően ismételten lapozott egyet a kezei között szorongatott aktában. Az, ahogy a mutatóujjával végigszántott a papíron, még sohasem volt olyan hangos, mint abban a pillanatban.

 Mintha Newt megérezte volna, hogy bármelyik pillanatban képes lettem volna darabjaimra hullani, gyorsan önmaga felé fordított, így valahányszor levegőt vettem, a mellkasom hozzásimult az övéhez. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szó szerint ugyanazokat a molekulákat lélegeztük be, amit a másik ki.

- Minden rendben lesz! – biztatott a tenyereit az arccsontom vonalához illesztve. - Jól vagy, jól vagyok, mind jól vagyunk – suttogta. Egy darabig csak nézett, a szemei mosolyogva figyelték, ahogy fokozatosan átadtam magam a nyugalomnak, majd a megfelelő pillanatban közelebb hajolt hozzám és az ajkait az enyémekre tapasztva puha csókolt lehelt a számra. A karjaimmal óvatosan átkaroltam a nyakát, ezzel még közelebb kerülve hozzá, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna.

- Szerencsétekre mindössze két fertőzött élte túl a Tűzpróbát – folytatta a Patkányképű. A hangja messziről szólt, mintha hirtelen átkerültünk volna egy másik szobába. Egy gyors puszi után kelletlenül húzódtam el a szöszi fiútól, aki ezt követően a karjaiba zárva ringatott. Hinnünk kellett benne, hogy mindannyian az egészségesek csoportjába tartoztunk. - Az egyik Eline.

 A bejelentést követően a fickó rá nem jellemző empátiát mutatott; hagyta, hogy a sarokban várakozó lány a térdeire esve feldolgozza a hallottakat. Ám a bénító némaság a zokogó lányon kívül mindenki mást az őrületbe kergetett.

- És a másik? Ne húzza már az időnket! – ordította Minho, és különös mód senki sem ellenkezett. Nem csitították el, nem hurrogták le. Mintha hozzám hasonlóan mindenki úgy érezte volna, hogy a fiú a lelkéből szólt. Bajtársiasság ide vagy oda, mindenkit a második név foglalkoztatott.

- Newt.

Sziasztok, tisztársak!
Sajnálom, hogy ilyen "későn" hoztam a részt. Beállítottam, de a hülye időzítő nem tette ki :(
Kinek hogyan telnek a mindennapok? Ugye szántok időt a pihenésre is az iskola és egyéb elfoglaltságok mellett? Remélem, hogy igen, ugyanis fáradtan mindenki rosszabbul teljesít, ezt sose felejtsétek el.
Szeretném ismételten megköszönni a támogatásotokat. Nagyon sokat jelent nekünk, hogy vannak, akik olvasnak minket <3
Mit gondoltok, milyen emlékeket kapnak vissza a bököttjeink? Szerintetek a VESZETT-nek mégis mi a célja azzal, hogy visszaadja őket? Vajon ez is csupán egy próba, vagy az Alkotók ezúttal tényleg szeretnék, ha összedolgozhatnának a fiatalokkal?
Jó olvasást!
Millio puszi Xx

szerecsendio