18

CHAPTER

KILL MY OTHER HALF

- MARY -

  Sosem gondoltam volna, hogy az őrület küszöbén, a reménytelenség és a kétségbeesés határán az ő emléke lesz az egyetlen, ami megakadályoz majd abban, hogy elveszítsem a józan eszem. Ott, az emeletes ágyak alkotta kör közepén állva, életemben először bármit megadtam volna a hülye szabályaiért, amelyek bár néha már annyira kimerítettek, hogy a kábaságba a gondolataim is belevesztek, fenntartották a békét. Épp ezért úgy gondoltam, igenis tennünk kellett valamit, hogy ne nyavalyogjunk folyton, ugyanis az utóbbi egy óra nem szólt egyébről, mint lányos hisztiről, amihez sem én, sem a mellettem ácsorgó Teresa nem voltunk hozzászokva.

- Mi ez a hely? – kérdeztem a tőlem telhető leghalkabban, miközben a tekintetem egy másodpercre sem vettem le arról a kávébarna bőrű lányról, akinek a hátára valaki Az Útmutató szavakat varrta. Teresa hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a testsúlyát, miközben az ujjaival szüntelen a tarkóját simogatta, mintha a körmeivel könnyedén eltüntethette volna a bőrére égetett billogot. Ahogy nekem sem, úgy neki sem sikerült.

- Téged csak ez érdekel? – sziszegte dühösen. A méreg mély ráncokat vésett a homlokára, amit anélkül is tudtam, hogy ténylegesen felé fordultam volna. - Ezek a bököttek ránk törték az ajtót, kijelentették, hogy létezik egy másik Útvesztő, ráadásul fogalmunk sincs, hol vannak a többiek... – ahogy beszélt, a hangja egyre vékonyabbá és vékonyabbá vált, így kénytelen voltam félbe szakítani, még mielőtt kárt okozott volna a hallásomban. Vagy ami még valószínűbb: a saját hangszálaiban.

- Tudom, nem kell emlékeztetned rá, milyen vacadék helyzetbe kerültünk, okéság? De ez eltereli a figyelmem...

 Még mielőtt a végére érhettem volna, egy eperszőke hajú lány ránk törte az ajtót, és a karjával a kilincsre támaszkodva, lihegve közölte, hogy volt valami a másik szobában, amit mindenképp meg kellett néznünk még nekünk, Zöldfüleknek is. Persze ő nem ezt a jelzőt használta, de a hanglejtéséből ítélve a különös elnevezés valami hasonlót jelenthetett.

- Úgy néznek ránk, mintha mi tehetnénk arról, hogy pár elvetemült tudós azt képzelte, vicces lenne bezárni egy csapat kölyköt egy gigantikus labirintusba – motyogta a mellettem lépkedő lány, aki karba font kezekkel tiltakozott a többiek jelenléte ellen, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. S mintha Harriet meghallotta volna a gondolataimat, szánt szándékkal belénk is jött, miközben utat tört magának, ezzel alátámasztva az elképzelésemet: itt mi voltunk az ellenség.

- Mert újak vagyunk. Nem várhatjuk el tőlük, hogy megbízzanak bennünk, főleg azok után, hogy te vagy Az Áruló – alighogy kimondtam az utolsó szavakat, Teresa ismételten a tarkójához kapta a kezét, amitől ösztönösen az alsó ajkamba haraptam, ezzel útját állva a folytatásnak. Tisztában voltam vele, hogy a VESZETT nyomta ránk ezeket a szavakat, feltehetőleg akkor, amikor még mind az igazak álmát aludtunk. Nem volt különösebb beleszólásunk abba, milyen jelzőket aggattak ránk, mégis nyomasztott, hogy az egyetlen szövetségesem Az Áruló nevet kapta.

- Ja, mert A Próba sokkal bizalomgerjesztőbben hangzik – replikázta felvágott nyelvvel, a vállát direkt az enyémnek nyomva. Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy igen, A Próba, bármit is jelentett, sokkal barátságosabban hangzott, mégsem tettem, mert tudtam, a helyemben Newt a szokásosnál is megértőbb lett volna. Ő lett a belső hangom.

 Miközben átsétáltunk a szóban forgó szobába, a gondolataim szüntelen a többiek körül forogtak. Vajon őket is elnevezték? Nem láttam értelmét, miért ne kaptak volna ők is hasonló címkéket, így a továbbiakban már azon törtem a fejem, kinek milyen elnevezés juthatott. Vajon Alby halálával értelemszerűen eltűnt a vezetőjük, vagy a Tisztás hierarchiájához hűen Newt kapta meg ezt a titulust? És a legfontosabb: vajon hozzájuk is érkeztek új Zöldbabok?

- Nézzétek! – ösztönösen a megfelelő irányba kaptam a fejem, pontosan arra, amerről az ismeretlen utasítás érkezett. A mellettem ácsorgó Teresa is hasonlóképpen cselekedett.

 Alig húsz méterre tőlünk egy hatalmas, padlótól-plafonig érő üvegfal húzódott, ami mögött egy fehér bőrű, fehér öltönybe bújtatott, fehér papírokat lapozgató férfi üldögélt, látszólag teljesen átszellemülve, mintha a létezésünk, mint olyan, egy cseppet sem foglalkoztatta volna.

- Mégis mit csinál? – bár az ajkaim elnyíltak, a szavak a torkomon akadtak, épp ezért a szám elé kaptam a kezeimet döbbenetemben. Elkerekedett szemekkel lestem a hátam mögé. A lányok vezetője, Harriet, egy sápadt lánnyal az oldalán lépett ki a tömegből. Csodáltam a kiállásáért, azért, ahogyan beszélt, és ahogy a többiek néztek rá.

- Azt mondta, nem válaszol, amíg el nem jön az ideje – válaszolta a nemrégiben látott lány, az, aki ránk törte a szobánk ajtaját, amikor a társai felfedezték a bőrünkre égetett feliratokat és befejezték a mesedélutánt.

- És mégis mennyit kell várnunk még, hogy ez a patkányfejű újra megszólaljon? – Teresa szóhasználata miatt őszinte mosoly kúszott az arcomra, mert a hangszíne egy jó barátomra emlékeztetett. De ahogy tudatosult bennem, kire is gondoltam, az emlékek magukba szipolyoztak. Szinte magam előtt láttam Minhót, ahogy Newt vállára téve egyik hatalmas tenyerét valami viccessel próbálta megnyugtatni a nyurga fiút Alby halálának éjszakáján. Őszintén reméltem, hogy ezúttal is egymás mellett voltak.

 Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami bököttük el fog csesződni, amikor az a két férfi sűrű bocsánatkérések közepette közölte velünk, hogy a többieket elnyomta a kimerültség. Newt sosem szegte volna meg az ígéretét, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az állításukat, főleg, hogy puha takarók közé nyomtak.

- Még mindig nem értem, te és Minho miért nem jöttök ki egymással... – mondtam végül, megveregetve a lány lapockájának legfelső részét, ahogy azt a Futárok Elöljárója is rendszeresen tette a tisztársaival.  - Mintha csak őt hallanám.

 Az idő lassan pergett, szinte vánszorgott, ha nem egyhelyben állt a képünkbe nevetve. Tesera és én elkülönülve a többiektől, a terem jobb sarkában, a falnak dőlve várakoztunk, míg Harriet és – mint később kiderült az eperszőke hajú lány neve – Sonya körbejártak a megmaradt élelmiszerrel és kötszerekkel. Igazi család voltak, az összhang és az összetartás már-már idilli volt a maga groteszk módján.

 A fejemben egész idő alatt az ébredésnél látott Buggyantak hangja ismétlődött, a morgás, ami szinte egybecsengett a Siratók üvöltésével. Hiába szabadultunk ki, ugyanott voltunk, mintha meg sem próbáltunk volna elszökni. Az Alkotók újabb kelepcéjében, feltehetőleg egy újabb próba küszöbén. És én még voltam olyan naiv, hogy azt hittem, tiszta lappal indulunk majd.

- Hölgyeim, ha kérhetnék egy kis csöndet. Nem szándékozom elismételni, amit mondani fogok – egy emberként fordultunk a patkányképű fickó felé, aki az asztal tetejére helyezve a kezeiben szorongatott papírrengeteget, végre valahára ránk emelte jégkék tekintetét.

 Senki sem szólt egy szót sem, mindenki csendben várta, hogy Patkányember megtörje a némaságot, de a férfi elmélázva lapozgatta a jegyzeteit, mintha az előre megírt beszédét kereste volna, ám sehol sem találta.

  Végül megelégeltem a tehetetlenséget, és tettem felé egy óvatlan lépést. A hangomnak direkt volt éle:

- Mi ez a hely? – kérdeztem számonkérően, csípőre csapott kezekkel és felemelt állal. Bíztam benne, hogy megtéveszthetem egy ideig, legalább annyira, hogy elárulja az igazságot a VESZETT további terveiről ebből előnyt kovácsolva számunkra. Meg kellett találnunk a fiúkat - valahol errefelé kellett lenniük, mondjuk egy másik teremben -, aztán elhúzni innen anélkül, hogy akárcsak egyszer is visszanéznénk.

- Valóban ez az, ami a leginkább lázba hoz, kislány? Nem is érdekel, miért választottunk el a testvéredtől? – először legszívesebben a férfira förmedtem volna, hogy ne elemezgessen, csak bökje ki, mi a francos franc folyik itt, de az utolsó szó, ami elhagyta a száját, teljesen összezavart. Nekem nem volt testvérem.

- Összekever valakivel – akaratoskodtam, de közben egy részem egyfolytában a tisztársaim vonásait elemezgette, ismerős, hasonló mimikákat keresve. Egy megegyező mosolyt, egy családias modort, bármit, ami beigazolhatta volna, hogy nem voltam teljesen egyedül. Hogy még létezhetett számomra olyan, hogy család. Minden összekuszálódott, és hirtelen már semmiben sem voltam biztos. Milyen színűk is voltak Zart szemei? Chuck mosolya vajon hasonlított az enyémre? A hajszíne határozottan ugyanolyan árnyalatú lehetett, amikor még egy volt az élők közül, vagy mégsem?

- Tényleg, Mary? – majdnem megkérdeztem, honnan tudja a nevem, de akkor a világ egy múlékony pillanatra a helyére billent, és rájöttem, hogy Thomas emlékei szerint egykoron mi is a VESZETT oldalán álltunk. Segítettünk nekik megépíteni az Útvesztőt. Elborzadtam saját magamtól. - És ha azt mondanám, hogy az elmúlt egy hónapod minden egyes napját az ikertestvéred társaságában töltötted, ráadásul elég közel kerültetek egymáshoz, hogy újra kötődni kezdj hozzá?

 Segélykérően fordultam Teresa felé, ám ő megrántotta a vállait. Nem tudott többet, mint én.

 Az agyam szüntelen forgott, szinte hallottam, ahogy kattogtak az apró kerekek; fém simult fémhez, és végül rájöttem: Thomas. Neki kellett lennie, más nem lehetett. Barna szemek, csokoládészínű haj, olykor idegesítő természet és végtelen makacsság. Mindketten a VESZETT-nek dolgoztunk, itt nevelkedtünk, árvák voltunk, ráadásul alig észrevehetően megváltozott a kapcsolatunk, mióta homályosan, de visszanyerte az emlékeit. Tudnia kellett, hogy valami nem stimmelt.

- Lehetetlen – motyogtam magam elé, miközben éreztem, ahogy a B csoport minden egyes tagja ferde szemmel bámulta különös kettősünket. Egyetlen kétes információ elég volt a számukra ahhoz, hogy megbízhatatlanabbá váljak, mint az árulónak bélyegzett ismeretlen. Örvendetes! Belül sikítoztam, míg kívülről úgy festhettem, mint egy élettelen kőszobor. Az arcom meg sem rezzent.

- De most nem Thomas a legfontosabb, hanem az ok, amiért idehoztunk titeket – legyintett Patkányember, és a szemei mosolyogtak, ahogy meglátta az igazi érzelmeimet, melyek a kijelentését követően egy röpke másodpercre átvették az uralmat az orcáimon. Undorodtam tőle. - Mint azt már tudjátok, a világ, amit ti már csupán a mesékből ismertetek, megsemmisült, majd jött a Kitörés, ezzel még borzalmasabbá változtatva az amúgy sem kellemes helyzetet. Sajnálattal közlöm, hogy mind elkaptátok a vírust – a szemeim szabályszerűen elkerekedtek, ahogy eljutott a tudatomig, miről is beszélt. Elkaptuk a Kitörést, és hamarosan mi is olyanok leszünk, mint azok a bököttek, akik megpróbáltak utat törni maguknak a berácsozott ablakokon keresztül. Buggyantak.

- Tessék? – többen sikoltozni kezdtek, és Harriet még Sonya és két másik lány segítségével is csupán nehézkesen tudta megszelídíteni a felbőszült tömeget. Úgy döntöttem, megpróbálok a hasznukra lenni, hátha azzal szerezhetek pár piros pontot a vezetőségnél, egyedül ugyanis képtelen lettem volna kitörni innen, megkeresni a többieket... Newtot. Muszáj volt még egyszer a szemeibe néznem, még mielőtt elöntötte volna az agyam a kór. Megcsókolni, még mielőtt a csillapíthatatlan éhség átvette volna az irányítást.

  Mindössze egyetlen lépésnyire lehettem az egyik göndör hajú, mogyoró szemű lánytól, amikor a patkányképű ismételten magához ragadta a szólás jogát.

- Nyugalom! – utasított minket jeges kimértséggel. A szavaiban nem volt sajnálat, mindössze egy csöppnyi bosszúság, amiért félbeszakítottuk, miközben ő előre szólt, hogy nem szándékozik megismételni a mondandóját. Hát bökje meg! Épp most jelentette ki, hogy hamarosan meg fogunk halni. Ha nem is szó szerint, de az elménk akkor is bemondja az unalmast. - Az Útvesztő-próba során begyűjtött adatoknak köszönhetően létezik ellenszer, és mindannyian olyan kivételes helyzetben vagytok, hogy ingyen is hozzájuthattok...

 Az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és ha valamit megtanultam az elmúlt időszakban, akkor az az volt, hogy ilyenkor mindig beütött a krach. Volt valami a háttérben, amit nem mondott el. Valami hatalmas jelentéssel bíró.

- Mit kell tennünk? – Teresa hangja meglepően higgadt volt. Kizártnak tartottam, hogy a helyében az enyém nem remegett volna meg, ezzel aláásva a tekintélyem, ha egyáltalán rendelkeztem hasonlóval. Legbelül bököttül hálás voltam a lánynak, hogy itt volt mellettem, és nem voltam teljesen egyedül.

 A férfi elégedett mosolyra húzta a száját, mintha pontosan ezt a kérdést várta volna. Ha nem lettem volna jelen, amikor Teresa felébredt, kételkedni kezdtem volna benne, hogy nem vált máris árulóvá. Pedig kizárt volt, hogy összebeszéltek, egyszerűen lehetetlen. Kezdtem becsavarodni. Pontosan úgy viselkedtem, ahogy azt az Alkotók akarták.

- Csupán egyetlen apróságot – magyarázta, az ujjait majdhogynem összepréselve ezzel kifigurázva a szívesség komolyságát. Mintha az egész csupán egy játék lett volna. - Szükségünk van egy utolsó áldozatra. Meg kell ölnötök Thomast.

 A világ tett egy teljes fordulatot, én pedig megszédültem, így kénytelen voltam megkapaszkodni az első adandó dologban, ami a kezeim ügyébe került. Egy lányban a B csoportból, aki ezt követően összeráncolt homlokkal várta a reakciómat, hisz még számára sem volt mindennapi, hogy az ember lányát arra kényszerítették, ölje meg a saját fivérét; a másik felét. A vér pulzálva lüktetett az ereimben.

- Hogyan? – Harriet kérdése hűvös volt. Túl meggyőző, túl kegyetlen ahhoz, hogy ne legyen őszinte, ami meglepett. Az ujjaim ökölbe szorultak, ahogy arra gondoltam, ezek az idióta picsák meg fogják ölni a legjobb barátomat, akiről nem mellesleg kiderült, hogy a bátyám is egyben. Ha Gallyt már azért képes lettem volna felnégyelni, mert megjegyzéseket tett rá, elképzelni sem tudtam, az érzelmeim mikre késztetnek majd, ha eljön az ideje.

- Holnap hajnalban kinyílik egy ajtó, ami a sivatagba vezet. Egy percig lesz nyitva, nem tovább, onnantól pedig minden rajtatok múlik. Érthető voltam? – Patkányember megköszörülte a torkát, majd ügyelve a legapróbb részletekre, gondosan egymásra csúsztatta az akta lapjait, végül felállt és hátat fordítva mindnyájunknak, megállt a steril üvegcella jobb oldalán, egy eddig láthatatlan ajtó előtt.

 Annyira zavart és dühös voltam, hogy képtelen lettem volna szó nélkül hagyni a sok új információt és követelést. Érzelmekkel túlfűtötten kiabáltam a patkányképű felé.

- Mégis... – mégis mit képzel magáról, ki a bökött, hogy ilyet kérhet?, ordítottam volna, ha egy fekete hajú lány nem vágott volna a szavamba.

- Igen!

 A VESZETT alkalmazottja elhagyta a szobát.

- Teresa! – ripakodtam a tőlem alig egy karnyújtásnyira álldogáló vacadékra, aki erre rám szegezve átható tekintetét, egyszerűen és nemtörődöm megrántotta a vállait.

 Fáradtan rogytam le az első székre, amit üresen találtam. A lábaimat magam alá húzva, a könyökeimet megtámasztottam a térdeimen, majd a tenyereimbe temettem az arcomat. Hirtelen hatalmas szükségem lett volna egy hatalmas ölelésre, vagy egyszerűen csak arra, hogy valaki a fülembe suttogja, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak hinni kell benne. Hiányzott Newt, az, hogy egyben tartott mindenkit, aki szét akart esni. Hiányzott Chuck, aki mindig képes volt elterelni az ember figyelmét a problémáiról. Hiányzott Minho, és a szarkasztikus stílusa, ahogy Thomas is, aki a legsötétebb napokat is reménnyel telve kezdte.

 Valaki összecsapta a tenyereit.

- Hallottátok, amit az a patkányképű mondott, hajnalban nyílnak az ajtók. Addig ki kellene találnunk, hogyan lássunk neki a feladatnak – Harriet emelt hangon, tekintélyesen beszélt, hűen a tarkójára varrt szavakhoz, ami gondolkodásra késztetett. Vajon mire utalhatott A Próba? Nekem kellett kiállnom egyet vagy valaki más számára tartogattak? És ha valaki megbukott rajta? Vajon a létezésem elhozhatta a halált? Vajon Thomas halála is az én hibám lesz?

 Az ujjaim rátekeredtek a hajszálaimra, gyengéden ráncigáltam őket, kívülről talán őrültnek is tűnhettem, de nem hozott lázba. Meg akartam szabadulni a gondolataimtól, kitépni az összeset a helyéről, ahogy az Alkotók tették az emlékeinkkel még mielőtt beküldtek volna az Útvesztőbe.

- Öljük meg, amilyen hamar csak lehet, amint megtaláljuk őket! – vetette fel az ötletet a kis vörös, Sonya, és miközben beszélt, szorosan karba fonta a kezeit, amitől még kegyetlenebbnek tűnt, pedig az arca finom volt, akár egy grófnőnek. Kíváncsi voltam, vajon őt milyen jelzővel illették – igen, semmi kétség, képtelen voltam elvonatkoztatni az idióta billogoktól, szinte mindenben azokat láttam. Jobban befolyásoltak, mint kellett volna, és mint megengedett volt. Utáltam az Alkotókat, és zavart, hogy Teresa szerint a VESZETT igenis jó.

- Ne! – replikáztam, ahogy eljutott a tudatomig a lány felszólításának igazi valója. Mintha milliónyi tűzijáték pattogott volna a füleim körül, a fejem zúgott, ahogy a fogaskerekek mozgásba lendültek, s a szék megreccsent alattam, ahogy erélyesen hátrébb löktem a vádlijaimmal. Pillanatokon belül mellette termettem. Szinte ugyanazt a levegőt lélegeztem be, ami elhagyta a tüdejét.

- Na, és mégis miért ne? Azt hiszed, azért, mert kiderült, hogy testvérek vagytok, megkíméljük az életét? Az a fiú nem nagy ár az ellenszerekért cserébe – ha logikusan néztem volna a dolgokat, ahogy azt Newt is mindig tette, valahányszor valami kulcsfontosságúról esett szó, határozottan osztottam volna a lány véleményét, de mióta csak az eszemet tudtam, vagyis mióta felkeltem a gyengélkedőn, ösztönlényként viselkedtem, az érzelmeim vezéreltek. A düh, a harag, a szeretet, a törődés...

- Félreérted – válaszoltam emelt fővel, egy idegesítő mosollyal az arcomon. A szemem sarkából láttam, ahogy Teresa az alsó ajkába harapva, visszafojtott lélegzettel várta a folytatást. Őszintén? Engem is érdekelt, hogyan tovább, mert igazság szerint ötletem sem volt. Így hát rögtönöztem. - Úgy gondolom, ha valamivel később próbálkoznánk, akkor jobb esélyeink lennének. A sivatag és a Buggyantak elvégzik a nehezét, hisz valljuk be, mégiscsak egy csapat fiúval állunk szemben – érveltem, miközben hol a magasba, hol a mélybe száműztem a karjaimat, mintha egy képzeletbeli táblán mutogattam volna az irányokat. Többen is helyeselő hümmögésbe kezdtek körülöttünk.

 Akit azonban a legfontosabb lett volna, mégsem tudtam meggyőzni. Harriet Sonya mellé állt, őt támogatva.

- Miért cselekednénk úgy, ahogy te akarod? Nem ismerünk, nincs okunk bízni benned. – Sajnos igazat kellett adnom neki, több tekintetben is. Nem tudta, ki vagyok, és semmi garancia sem volt rá, hogy ha tisztában lett volna vele, ki voltam egykoron, vagy akárcsak a Tisztáson, értékelte volna az álláspontomat. Lázadtam a rendszer ellen, szüntelen a saját fejem után mentem, nem voltam tekintettel másokra, ön- és közveszélyes voltam. Hirtelen csodálni kezdtem Newtot, amiért mindezen hibák ellenére képes volt türelemmel fordulni felém, közel engedni magához, elárulni a legféltettebb titkainak egyikét. Nem tudtam, lesz-e valaha olyan, hogy mi, ennek ellenére elhatároztam, hogy mellette leszek, bármi is történjen az elkövetkezendő időben. Meg fogom találni. Ez lett az új életcélom, majdnem olyan elől állt azon a bizonyos listán, mint a testvérem megmentése.

- Ez jogos, viszont igazam van – motyogtam, alig érthetően. Az aggodalommal keveredő félsz elállta a szavak útját, így kénytelen voltam megköszörülni a torkom, különben félő lett volna, hogy nem értik meg a folytatást. - Nem emlékszem a testvéremre... – kezdtem, úgy, ahogy azt egy szónok tette volna - azt viszont tudom, hogy bármit megtennék azért, hogy életben maradjak. Legyőztük a Siratókat, kizárt, hogy egy sivatagban haljak meg!

 Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam, így ha rám kapcsoltak volna egy hazugságvizsgálót, megtartotta volna a titkomat. Nem akartam meghalni, még nem, így nem, és Thomasra, a gyerekkoromra sem emlékeztem, ami egy csöppet elszomorított, de hamar túltettem magam rajta, hiszen túl kellett tennem. Nem vesztegethettem el egy röpke másodpercet sem, nem remeghetett meg az ajkam, nem lepleződhettem le. Eltökélten meneteltem a célom felé, először ugyanis a bizalmukba kellett férkőznöm. A fiúk még messze voltak, a terv meghiúsítása, vagy a tisztársak figyelmeztetése még ráért. Amúgy sem tudtam, hogyan teremthettem volna kapcsolatot velük, a VESZETT ugyanis külön utakra száműzött minket.

- Igaza van... – megeresztettem egy kedves mosolyt a B csoport vezetője felé, aki erre a jobb vállamra fektette a tenyerét, és megszorította a kinyúlt, sötétszürke felsőmet, ami ettől csak még inkább kitágult.

 A meghitt, már-már barátias pillanatot Sonya zúzta porrá.

- Jó! – lökte oda foghegyről. - De elég meglátnom, hogy mesterkedtek valamiben, és Rachel sorsára juttok. Mindketten – a mutatóujjával először Teresára, majd rám bökött, végül elviharzott mellettem, miközben a vállát direkt az enyémnek nyomva, taszított rajtam egy lépést. Határozottan bökte a csőrét a jelenlétünk, kár lett volna letagadni.

  A B csoport tagjai Harriet utasítására elkezdték összeszedni és kiporciózni a megmaradt élelmiszert és vizet. Gyorsan és összeszedetten mozogtak, alig-alig ütköztek egymásnak, és akkor is elintézték az egészet egy suta sajnálommal, majd folytatták a munkát. Egy múlandó másodpercig úgy éreztem, megtaláltam az embereimet, a saját Építőimet, de aztán emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ezek a lányok Thomas halálát akarták. Ők voltak az ellenség.

- Nem is ment olyan rosszul, nem? Hisz még élünk – Teresa megjegyzésére megremegett a szám széle, de nem nevettem fel hangosan, hiába tartottam viccesnek a légből kapott pozitivitását. Ő volt az egyetlen támaszom, mégsem bízhattam meg benne úgy, ahogy szerettem volna. Színjáték ide vagy oda, túl hihető volt a megtévesztése ahhoz, hogy ne legyen benne semmi valódi. Talán nem is volt számára olyan fontos Thomas, mint hittem, talán a saját életét többre becsülte. És valljuk be, ez utóbbiért nem hibáztathattam. Hisz az élet lehetett bármily mostoha, mégiscsak a miénk volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Felbecsülhetetlen érték. Hatalmas szeretet és áldozat kellett ahhoz, hogy lemondjunk róla egy másik személy kedvéért.

- Örvendetes!

Sziasztok, bököttek!
A fejezet címét látva gondoltátok volna, hogy Thomasra utal, vagy volt, akit sikerült megtévesztenünk? Mit gondoltok a lányok tervéről? Na és arról, hogy Mary és Thomas ikrek? Szimpatikusak a B csoport tagjai?
Már nagyon vártam, hogy megmutathassam nektek ezt a részt, remélem mindenkinek tetszett. Ne féljetek nyomot hagyni magatok után, akár komment, akár pipálás formájában. Mindennek nagyon örülünk.
Épp ezért szeretném ismételten megköszönni, hogy hétről-hétre itt vagytok velünk. Borzalmasan hálásak vagyunk mindenért!
Élvezzétek a nyarat!
Millio puszi Xx

szerecsendio