GENTLE THRILL OF JOY
- MARY -

  Megcsináltuk; az elmém egyre csak ezt ismételgette, mintha az a bizonyos lemezjátszó, ami legutóbb az Alkotókról, a VESZETT-ről suttogott nekem, ismételten működésbe lendült volna, ám ezúttal semmiképp sem akartam leállítani.
  Ahogy a boltozat végleg elnyelte a szörnyetegeket, a járat teljesen elsötétült, és bár csapdába estünk, az adrenalinnak köszönhetően bizakodóbb és tettre készebb voltam, mint valaha. Chuck kezét szorongatva, óvatosan leguggoltam a kétrét görnyedt fiú lábaihoz, és a szabad tenyerem a vállára csúsztatva, finoman megpaskoltam a lapockájának legfelső részét.
- Jól vagy? – kérdeztem, mialatt nagyokat pislogva, megpróbáltam a lehető leggyorsabban hozzászokni a sötétséghez. Valahol biztosan lennie kellett egy villanykapcsolónak, egy gombnak vagy egy cérnaszálnak, amit a raktárként funkcionáló faház alagsorában alkalmaztunk. S már épp szólásra nyitottam volna a szám, hogy rákérdezzek a többieknél, találtak-e valamit, amikor Chuck nyöszörgése belém fojtotta a szavakat.
- Azt hiszem, bár egy kicsit szúr az oldalam. – A fiú lihegése eltorzította a válaszát, jóllehet elég közel álltam hozzá, és elég sokszor hallottam már motyogva beszélni ahhoz, hogy ki tudjam venni a szavait. Az arcomon megjelent egy halvány, de őszinte mosoly, és ezzel egy időben a gyomromban keletkezett ideges görcs is mintha felszívódott volna. A kölyök rendben volt, csupán a feszített tempójú futás viselte meg, vagyis a legrosszabb feltételezésem nem következett be: a Siratók nem szúrták meg.
- Ügyes voltál, tökfej! – Az ujjaim anyáskodóan, akárcsak az első végzetes éjszakán, összeborzolták az amúgy is kusza fürtjeit, mire Chuck elnevette magát és végre valahára felegyenesedett. A kissrác gerince ropogva tiltakozott a váratlan mozgás ellen, ám ő figyelmen kívül hagyva mindezt, szorosan körém fonta vaskos karjait. Chuck ölelése merőben más volt, mint Newté, ezúttal ugyanis nem volt olyan intenzív az elektromosság, hogy végigcikázzon a bőröm alatt, mégsem tudtam abbahagyni a mosolygást.
- Mary! – mintha a gondolataim tényleges szavak formájában körbejárták volna a járatszerű akármit, ahol voltunk, vagy egyszerűen kiolvasta volna az elmémből, Newt a nevemet kiáltozva keresett, a sötétség azonban megnehezítette a dolgát. Ha Chuck elválva tőlem nem ordította volna el magát, talán ránk sem talált volna.
- Mindenki jól van? – kérdezte a fiú, amire a legtöbb tiszttárs hümmögve válaszolt, aminek köszönhetően ismételten végigsöpört a testemen a megkönnyebbülés hulláma. Tényleg sikerült. - Jól vagy?
 Newt munkától bőrkeményedéses ujjai rásimultak a felkaromra, a bőröm szinte perzselt, és mintha elektronok pattogtak volna a véremben, teljesen felélénkültem. A fiú lassan önmaga felé fordított, így valahányszor levegőt vettem, a mellkasom hozzáért az övéhez, amitől a szívem még gyorsabb tempóra kapcsolt, minta abban reménykedett volna, hogy átütve a bordáimat, végre ő is szabad lehet.
- Persze – válaszoltam csöndesen, ugyanis attól tartottam, ha csupán egy kicsivel is hangosabban formáltam volna meg a szavaimat, a hangom megtelt volna a kusza érzelmeimmel, melyeket ismételten felszínre hozott a falaknál történt incidens. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy bárkit is szeressek, amíg nem voltunk biztonságban. Felelősséggel tartoztam a barátaimért, és ahhoz, hogy megmentsem őket, minden erőmre szükségem volt.
  Ennek ellenére engedtem a csábításnak mondván: valamiből erőt kell merítenem a folytatáshoz. Valakiből.
- Megcsináltuk! – örömömben Newt nyakába ugrottam, a kezeimmel pedig átkulcsoltam azt. A jobb tenyerem a hajával játszadozott, míg a másik a tarkóján található puha bőrt simogatta. Az orrom megtelt a fiú jellegzetes illatával, mely amióta csak az eszemet tudtam, egy kemény, munkával töltött napra emlékeztetett.
 Azonban Newt se szó, se beszéd eltolt magától, ezzel emlékeztetve rá, hogy kettőnk közül csupán nekem volt szükségem a jelenlétére, és hogy fordítva ez soha nem lesz igaz. Ahogy a csóknál sem, most sem állt szándékomban bocsánatot kérni, jóllehet az ostoba kifogások ezúttal nem is járták körbe az elmémet. Teljesen lefagytam, amit a szőke fiú ki is használt, és egy mély lélegzetvétel után az ajkai hozzápréselődtek az enyémekhez.
 Annyira féltem, hogy a múlt megismétli önmagát, és elhúzódik, még mielőtt reagálhatnék, hogy a tenyereimmel belemarkoltam a kapucnis pulcsijába. Közelebb húztam magamhoz, ezzel is időt nyerve a testemnek, amely egy végtelennek tűnő pillanat elteltével végre valahára reagált a fiúéra. A szám gyengéden csapdába ejtette Newt meglepően puha alsó ajkát és addig csókolta, amíg az új vezérünk ezt meg nem unva át nem vette az irányítást. A nyelve kapkodva és esetlenül kereste az enyémet, jóllehet, amikor végre valahára megtalálta, mintha soha többé el sem akarta volna ereszteni. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire leizzadtunk vagy, hogy milyen koszosak lehettünk, mert a maga módján minden tökéletes volt. Newt tenyerei az oldalamat cirógatták, amitől belemosolyogtam a csókba. A fogaimmal ráharaptam az alsó ajkára és elválva tőle, egy lágy puszit leheltem az enyhén duzzadt részekre.
  Végül Minho szórakozott törökköszörülése vetett véget a felhőtlen másodperceknek, ezzel visszarángatva minket a valóságba és visszahozva a jelen problémáit.
- A világért sem akarom elrontani a kedveteket, de tudja bárki is, hol a bökőben vagyunk? Hogyan tovább?
  Lassan, de biztosan az oldalam mellé ejtettem a kezeimet, majd hagyva, hogy Newt is ugyanígy tegyen, elléptem a fiú mellől.
- Megkeressük a kijáratot? – kérdezte Thomas, aki mintha Teresa kezét szorongatva jelent volna meg Minho mögött, bár az is lehet, hogy tévedtem, ugyanis a szemeim még nem szoktak hozzá a járatban uralkodó, kedvezőtlen fényviszonyokhoz. Az Elöljáró a tőle megszokott ellenszenvvel mérte végig a legújabb Zöldbabot.
 Legjobb barátom elkerekedett szemekkel, kérdő tekintettel figyelte minden mozdulatomat, azt, ahogy a jobb tenyeremmel megfogtam a bal felkarom, ezzel egy vékony pajzsot emelve kettőnk közé. Nem akartam, hogy tudja, mi történt az előbb, és hálás voltam a sötét félhomálynak, amiért eltakarta előle a kipirult orcáimat.
 Thomas megvakarta a halántékát, és hátat fordítva nekem, közelebb húzta magához a duci kissrácot, akit hozzám hasonlóan barátként szeretett.
- Valahol erre kell lennie – igazat adva Thomasnak, kisebb csoportokra bontva kutatni kezdtünk. Én a legfiatalabb bököttel maradtam, aki ezúttal sem tudta féken tartani a nyelvét. Hol a külvilágról, hol a jövőről kérdezgetett, és amikor kifogytam a válaszokból, újabb témákat keresett. A kis szemfüles nem volt rest rákérdezni arra sem, mikor jöttem rá arra, hogy többet érzek az új vezérünk iránt, mint barátság. Nem tudtam válaszolni.
- Ááá!
 A kezeim, melyek egész idő alatt a falakat tapogatták egy esetleges ajtó reményében, hirtelen megfagytak, nem mozogtak többé. Elnyílt ajkakkal, remegve fordultam Chuck felé, ám ő már sehol sem volt.
- Chuck! Chuck! – kiabáltam, egyre csak őt szólongatva, miközben térdre rogyva, megpróbáltam kitapogatni, merre lehetett. A durva porszemek felsértették az amúgy is ramaty állapotban lévő kezeimet, de ezzel mit sem törődve kutattam a sötétben.
 Pár tisztárs abbahagyta a keresgélést és egy szabálytalan félkörívet alkotva falat emeltek közém és a közeli barátaim közé. Úgy éreztem, hogy a jelenlétükkel kiszívták a járatból az összes levegőt, fuldokolva, zihálva sepertem távolabb a porszemeket, mintha alattuk megtalálhattam volna a cserfes kissrácot, akit mintha szó szerint magába szippantott volna a föld. Aztán megtaláltam! Egy lyukat szorosan a fal tövében.
- Utána megyek!
 Nem vártam meg, hogy válaszoljanak, vettem egy mély lélegzetet, és bemásztam a keskeny, épphogy egy ember számára elég teret biztosító lyukba.
- Mary! – Thomas hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett, de figyelmen kívül hagyva, töretlenül haladtam a célom felé. A sérült kezemnek köszönhetően minden megtett centiméter egy örökkévalóságnak tűnt; a fiúk hangja kivehetetlen maszlaggá vált, aztán minden megszűnt létezni, én pedig egy ösztönösen szabadjára engedett sikolyt követően zuhanni kezdtem. - Newt!
 Nem kellett hátra fordulnom, hogy tudjam, Newt elindult utánam. Igaz, ha szerettem volna, sem lettem volna képes arra, hogy megtegyem. Elvesztettem az irányítást, amikor figyelmetlenül megcsúsztam, ezzel egy nyálkás, sikamlós járatba esve. Ennek ellenére nem adtam fel, a kezeim és a lábaim segítségével megpróbáltam valamelyest lelassítani az eszeveszett tempót.
 Aztán egyszer csak vége lett, én pedig nekicsapódtam egy puha valaminek. Chuck nyöszörögve könyörgött a szabadságért, de olyannyira egymásba gabalyodtunk, hogy mire sikerült volna lemásznom róla, egy kevésbé húsos, de ismerős test újra a padlóra lökött, így ezúttal én esedeztem az éltető oxigénért, amit a hirtelen támadás teljesen kiszorított a tüdőmből.
 Három emberrel később végül Zart volt az, aki felrángatott a földről és segített talpon maradnom, amíg rá nem találtam az egyensúlyomra.
 Amikor mindenki megérkezett, tartottunk egy gyors népszámlálást, a végleges létszám pedig felért egy arcon csapással. Eddig azt hittem, alig egy-két embert veszítettünk el a Siratók elleni harcban, a halottak száma azonban meghaladta az elképzeléseimet. Negyvenből mostanra csupán tizenhatan maradtunk, vagyis a csoport fele odaveszett. A bűntudat úgy áramlott végig a testemen, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel; hirtelen és megállíthatatlanul. Ha nem hoztam volna fel a létra ötletét, ha nem akartam volna annyira elvakultan megmenteni Thomast, ha hagytam volna egy kis időt arra, hogy kidolgozzunk egy ütősebb tervet... egy ember kivételével még mind életben lettünk volna.
- Ti nem vagytok normálisak! – Minho mutatóujja nekicsapódott a mellettem álló Newt mellkasának, aki egy egyszerű mozdulattal félresöpörte a Futárok Elöljárójának kezét, és kihúzva magát farkasszemet nézett az őt bíráló fiúval. Mindenki megkövülve figyelte a kialakult szituációt. - Tisztában vagytok vele, hogy akár meg is halhattatok volna?
 Alighogy elhagyták a fiú száját az utolsó szavak, az egész hely fényárba öltözött. A plafonon milliónyi kör alakú izzó díszelgett, utat mutatva a drasztikusan megcsappant csoportunknak. A sárbarna falak között egy keskeny folyosó vezetett egy sötétített üveggel kiegészített, ránézésre vasból készített ajtó felé, aminek a tetején egy világoszöld lámpa pihent.
- De nem haltunk, és nézd! – a kezemmel a megfelelő irányba mutatva, felemelt fejjel néztem szembe a jogosan kiabáló társunkkal. A vágott szemű Elöljáró mellkasa sebes ütemben mozgott fel s alá, miközben összepréselve az ajkait, megpróbálta visszafogni önmagát, még mielőtt valami olyan mondhatott vagy tehetett volna, amit később minden bizonnyal megbánt volna. Én pedig szótlanul hagytam, hogy összeszedje magát, ugyanis a helyében én is elvártam volna ugyanezt.
- Ez csak valami vicc, ugye?! – Serpenyő szórakozott kurjantása cselekvésre késztette a társainkat. A legtöbben mosolyogtak zavarukban, voltak, akik a hajhagymáikat tépkedve próbálták visszafogni az elkínzott kacajukat, miközben én félig megdöntött fejjel és karba font kezekkel bámultam a tárgyat, ami köztünk és a jól megérdemelt szabadságunk között állt. Az ajtót, ami felett hatalmas, nyomtatott betűkkel a következő szó röhögött a képünkbe: KIJÁRAT.
- Fogalmam sincs, de nincs más út – suttogtam, majd magam mellé eresztve a karjaimat, elindultam a kivilágított folyosón. A lépteim tétovák voltak, esetlenek, suták, de minden bizonytalanságom ellenére mentem tovább. Egészen addig, amíg egy tenyér láncot nem font a csuklómra.  
- Az ott egy plottyos kijárat tábla! – Minho elég erős volt ahhoz, hogy megállásra késztessen, fel is szisszentem, amikor figyelmetlenségében megszorította a kötél okozta sérüléseimet. A fiú bocsánatkérően engedett szabadjára, rögtön azután, hogy a háta mögé tessékelve megmentett egy felelőtlen döntés következményeitől. Nem tudhattuk pontosan, miféle szörnyek leselkedhettek ránk az ajtó mögött, hiszen ha az Alkotók képesek voltak megépíteni a Siratókat, más bestiákat is készíthettek.
- Én megyek előre – Thomas megpaskolta Minho vállát, majd elengedve Teresa kezét megkerülte a különös kettősünket, és megindult az ajtó felé. Ő már sokkal biztosabb volt, mint én, így velem ellentétben őt szó nélkül követték. Igazi vezető volt.
 Newt és én zártuk a sort. A szőke fiú szüntelen a botját szorongatta, amit általában a hátára erősítve szokott hordani, míg én az övembe bújtatott, recés élű kést markolásztam, mintha az megvédhetett volna mindentől és mindenkitől.
- Mi ez a hely? – Newt szemeiben őszinte kíváncsiság csillogott, amikor felém fordulva feltette az egyik kérdést azok körül, melyek a lelkét nyomták. Elhúzott ajkakkal, vállvonogatva figyeltem az előttem sétáló Clintet, aki Jeff nélkül olyan elveszettnek tűnt, mint amilyen én voltam a Tisztáson töltött első napon.
- Nem tudom, de ezektől a falaktól kiráz a hideg – magyaráztam, és szorosabban tartva a fegyverem, körültekintően átlestem a vállaim felett, ugyanis sereghajtóként a mi feladatunk volt megvédeni a többieket egy hirtelen támadástól.
 A méterek egyre csak fogytak, de mintha minden egyes megtett lépéssel egyre távolabb kerültünk volna a szabadságtól, az út a végtelenségig nyúlt.
- Szerinted mi vár ránk, ha kijutunk erről a helyről?
  Különös, hogy milyen sokszor álmodoztam már a kijutásról, mégis milyen kevésszer jutottam el odáig, hogy feltegyem magamnak a kérdést, valójában mire is számítok. Annyira lefoglalt a kijárat kutatása, hogy elfeledkeztem róla, mi várhat az ajtó mögött.
- Egy tiszta lap – motyogtam magam elé azokra a dolgokra gondolva, amiket elvettek tőlünk. A helyekre, amikre nem emlékeztünk, a fogalmakra, melyekkel tisztában voltunk, de amelyek mégis semmitmondóvá váltak emlékek nélkül. Mozi. Étterem. Park. Vízesés. Utazás. - Élet, tele lehetőségekkel.
 A gondolat őszinte mosolygásra késztetett, és ahogy elképzeltem magam egy szerető család tagjaként, a boldogság tiszta érzése elárasztotta a testem.
- Túl szép, hogy igaz legyen! – Newt lehajtott fejjel, keserűen bicegett mellettem, és hiába próbálta eltitkolni, láttam rajta, mekkora szüksége volt arra, hogy valami biztatót mondjak. Mégis, hosszú másodpercekbe tellett, mire sikerült kierőszakolnom magamból egy egyszerű, bizakodó kérdést.
- Hinnünk kell benne, hogy valami jobb jön, különben mi értelme lenne ennek az egésznek? – kedvesen rámosolyogtam az engem figyelő fiúra, akinek csokoládé színű szemei szabályosan ellágyultak, miközben a tekintetét a Zart mellett ballagó, duci kissrácra vezette.
- Tommy szerint árvák vagyunk – válaszolta végül, egy hatalmas nyelést követően. Úgy tűnt, őszintén elszégyellte magát, amiért hangosan is kimondta, ami a szívét nyomta, ezzel emlékeztetve a tényre, mennyire egyedül voltunk, de kár volt ezen rágódnia, Thomas ébredése óta ugyanis mind tisztában voltunk vele, hogy a szülő, mint olyan, számunkra már nem jelentett többet egy eltemetett testnél. Embereknél, akiket sosem fogunk megismerni, és akikre sosem fogunk emlékezni.
- De együtt vagyunk – óvatosan összefontam az ujjainkat, majd megszorítottam Newt kezét, aki azonnal viszonozta a figyelmes gesztusomat. Erőt merített belőlem pontosan úgy, ahogy én belőle; már nem csak nekem volt szükségem a jelenlétére, hanem neki is az enyémre, én pedig boldog voltam, amiért segíthettem neki elüldözni egyet, a lelkét ostromló démonok közül.
 Bár az utolsó pillanatban, azért még épp idejében észrevettük, hogy megállt a sor, ahhoz, hogy ne ütközzünk neki az Ekések Elöljárójának vagy a mellette sétáló Chucknak. A zölden világító lámpa fénye színes csíkokat rajzolt az emberek arcára, kiélesítve az éleket és ellágyítva a tompa vonásaikat. A fiúk sutyorogva várták, hogy Thomas lenyomva a fémes kilincset, az ismeretlen felé vezesse őket.
 Ahogy az ajtó kinyílt, egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni, de amikor megindult a tömeg, a tüdőm emlékeztetett rá, hogy oxigén nélkül hamar feladná a harcot. Newt kezét szorongatva, lassú, ám biztos léptekkel követtem a társainkat, majd amikor már mi is átléptük a küszöböt, óvatosan behajtottam magunk mögött a kijáratot, hogy senki se jöhessen utánunk anélkül, hogy zajt csapott volna.
- Nézzétek! – pusmogták egyesek, de egészen addig, amíg el nem értünk a megfelelő pontig, nem értettem, miről beszélhettek.
- Mi a franc? – motyogtam elhűlve, amint megpillantottam a fal tövében fekvő, élettelen alakot, akinek üveges tekintete fájdalmas gyötrelemről árulkodott. A fehér köpenybe öltözött férfi vére vörösre színezte a padlót. A skarlátszín folyadék helyenként sötétbarnává válva árulkodott mindazon szörnyűségről, ami az épületben történt. Ahogy fokozatosan tovább és tovább sétáltunk, újabb holttestekbe botlottunk. Emberekbe, akiket boncasztalokon fekve ért utol a végzet. Emberekbe, akik képtelenek voltak megvédeni önmagukat.
  Az utolsó ajtó kinyitása után egy szabályos kör alakú teremben találtuk magunkat. A szoba közepén egy nagyobb kivetítő, körülötte üvegpanelek sorakoztak, melyeket nézve tudatosult bennem, hogy egész idő alatt igazam volt a késlegyekkel kapcsolatban. Figyeltek minket.
- Innen figyeltek minket? Akár a plottyos patkányokat? – kérdezte Minho a hátam mögül az egyik panelnek támaszkodva, miközben én egy érzelmek nélküli maszk mögé rejtőzve, rezzenéstelen tekintettel simítottam végig az egyik ilyen szerkezeten. Az üveglap helyenként megrepedt, volt, ahol kitört belőle egy darab, és ahogy végigvezettem a tekintetem a folyosószerű sorokon, újabb halottakat találtam, akiket glóriakánt vettek körbe a fényben meg-megcsillanó szilánkok.
- Mégis mi történhetett? – kérdezte a mellettem álldogáló Jack, de nem tudtam, mit válaszolhattam volna, így akárcsak a többiek, én is némaságra kárhoztattam önmagam.
 A vállam fölött a többieket figyelve, azon gondolkoztam, hogyan lehettem egykor egy, ezek közül az emberek körül. Hogyan vehettem részt ilyesfajta szörnyűségben? Vajon, ha a VESZETT emberei között maradtam volna, mostanra már halott lettem volna, akárcsak a földön elterülő tudósok?
- Gyertek ide! – Thomas kérésére mindenki odasétált a legnagyobb képernyőhöz, amin a fiú babrálásának köszönhetően megjelent egy fekete téglalap, aminek a helyén pár másodpercre rá feltűnt egy középkorú nő.
- Hello! – A kinézetre határozott nő hangja ugyanolyan kimért volt, mint a megjelenése; a szoros kontyba szorított szőke haja, a vörös rúzsa és a hófehér nadrágkosztümje. - A nevem doktor Ava Paige, a Világvége - Einstein Szekció - Tiltott Terület igazgatója vagyok. Az, hogy ezt látjátok, azt jelenti, hogy sikeresen teljesítettétek az Útvesztő próbát. – A próba szó hallatán a legtöbben felmordultak, és hozzám hasonlóan talán ők is az elvesztett társaikra gondoltak, akik áldozatul estek ennek a nőnek a szeszélyének. Jeffre, Albyra, Dannyre, mindazokra, akik az életüket adták azért, hogy elmondhassuk magunkról, milyen szerencsések voltunk. Mert mi túléltük. - Szívesen gratulálnék nektek személyesen is, de sajnos nem áll módomban. Biztos vagyok benne, hogy össze vagytok zavarodva, dühösek vagytok és féltek, de biztosíthatlak titeket afelől, hogy minden, amit most átéltetek, egy nagyobb jó érdekében történt.
 A mellettem álló Chuck remegő keze nekicsapódott az enyémnek, ezért ösztönösen megszorítottam az ujjait, majd a sajátjaimat körkörös mozgásra kényszerítve nonfiguratív ábrákat rajzoltam a hüvelyk- és mutatóujját összekapcsoló, vékony bőrre.
- Ez meg mégis miről beszél? – Minho a számból vette ki a szavakat, és őszintén örültem, amiért nem nekem kellett feltennem ezt a lehetetlen kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott, és amire épp ezért senki sem tudta a választ.
- A VESZETT jó – suttogta a vágott szemű fiú mögött ácsorgó Teresa, aki a szavai miatt gazdagabb lett még egy szúrós pillantással, amivel a Futárok Elöljárója ajándékozta meg. Minho megforgatta a szemeit, ezt követően összefonva a karjait, és a tekintetét a képernyőre vetített alakra szegezve szótlanul hallgatta a nő monológját.
- Ti nem emlékeztek rá, de a Nap felperzselte a világunkat, és emberek milliárdjai vesztek oda a tűzvészben, az éhínségben... – itt egy pillanatnyi szünetet hagyott, mintha előre tudta volna, mennyire nehéz lesz számunkra megemészteni a hallottakat, mintha az egész csupán egy megrendezett, gondosan kitervelt színjáték része lett volna. - Ám utána valami még rosszabb következett. Kitörésnek neveztük el. Egy halálos vírus, ami az agyat támadja meg, agresszív, kiszámíthatatlan, gyógyíthatatlan. – A monitoron megjelenő képek láttán ösztönösen Chuck után kaptam, és összeszorítva az ujjaimat, a szemeire tapasztottam a tenyeremet, ezzel megkímélve a borzalmas valóságtól. Abban a pillanatban azt kívántam, bár velem is megtette volna valaki ugyanezt. - Legalábbis azt hittük. Idővel új generáció született, ami képes volt ellenállni a vírusnak és hirtelen lett okunk remélni, hogy megtalálhatjuk a gyógymódot. A fiatalokat tesztelnünk kellett, egyeseket feláldoznunk, hogy tanulmányozhassuk az agyi tevékenységeiket. Mindezt azért, hogy megértsük, miben különböznek tőlünk. Ti miben különböztök.
- Shh... – suttogtam a kissrác fülébe, ezzel nem csak őt, de önmagamat is lecsitítva, ugyanis szívem szerint lerogytam volna a földre és a hajamat tépve, sikoltozva a tenyereimbe temettem volna az arcomat. Az új élet reménye oly könnyedén elillant, akárcsak a kámfor. - Minden rendben lesz.
- Amint azt tapasztalni fogjátok, nem mindenki támogat minket. Lassabban haladunk, mint azt szeretnénk, az emberek pedig félnek. Nekünk talán már késő. Nekem. De nektek nem! Vár rátok a külvilág, de ne felejtsétek: a VESZETT jó.
 Ava Paige a saját fejéhez nyomott egy pisztolyt, majd elregélve az utolsó szavakat, meghúzta a ravaszt, ezzel aláírva a saját halálos ítéletét. A nő úgy rogyott össze, akár egy zsák krumpli, a hangos durranástól pedig mindannyian összerezzentünk. A képernyőn tetőtől talpig feketébe öltözött fegyveresek bukkantak fel a helyén, majd a felvétel zizegve leállt. Ahogy elfordítottam a fejem, a szemeim rátaláltak a nő igazi hullájára, ami tőlünk alig tíz méterre feküdt pár fehér köténybe öltözött tudósé mellett.
 Mind meghaltak. Az Alkotók nem léteztek többé, nem volt kin bosszút állnunk.
- Vége? Ennyi volt? – kérdezte valaki, és bár ismerős volt a hangja, képtelen voltam arcot vagy nevet társítani hozzá, ahhoz túlságosan kába voltam még. A nem várt fejlemények hatására eltompultak az érzékeim. Már azt sem tudtam, merre volt a fenn és merre a lenn.
- Azt mondta... – suttogtam magam elé, miközben a halott igazgató szavai mantraként ismétlődtek az elmémben. Ti miben különböztök. Halálos vírus... agresszív, kiszámíthatatlan, gyógyíthatatlan. Egy új generáció.
 Kitörés.
 Egy éles kattanás, majd az egyik masszívnak hitt fal mozgásba lendült, és mögötte megjelent egy ajtó, aminek az ablakán vakító fényesség szökött a terembe. Valaki megfogta a kezemet és finoman a kijárat irányába húzott, miközben kivehetetlen szavakat suttogott a fülembe, melyekhez az agyam képtelen volt jelentést párosítani. Mintha nem lettek volna többek véletlenszerűen felsorolt betűknél.
- Állj! – a vállam nekiütközött az előttem sétáló Teresának, és mintha a világ a helyére billent volna, újra önmagam lettem. Összevont szemöldökökkel, kíváncsian löktem arrébb az utamban álló embereket, mindazokat, akik köztem és a jövevény között álltak. S amikor végre megpillantottam őt, a világ újra a darabjaira esett.
- Gally? – kérdeztem elhűlve, de hiába vártam, senki sem válaszolt. Igazából nem is volt rá szükség, mind ismertük a malacképű fiút, akinek a szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek, jelezvén, az utóbbi éjszakákon hozzánk hasonlóan, ő sem aludt valami jól.
- Megszúrták – Newt vízszintesbe emelte a karját, és ökölbe szorítva a tenyerét, az egyik ujjával Gally alkarjára mutatott, amin egy csúnya, fekete seb pihent, körülötte vastag, sötétlila, duzzadt erekkel.
- Nem mehetünk el! – kiabálta torka szakadtából. A nyál fröcsögve távozott a szájából, így az elborult jelző jobban illett rá, mint valaha. - Erről a helyről nincs menekvés, ide tartozunk!
 Gally egészséges keze meglendült, majd a semmiből – feltehetőleg a nadrágjára erősített tartó hátsó részéből – elővett egy puskát. A sérülésének köszönhetően képtelen volt célra tartani, de a kibiztosított szerkezet így csak még veszélyesebbé vált, hiszen bármikor elsülhetett volna és bárkit megfoszthatott volna az életétől itt, egy méterre a céltól. Mert lehetett a világ bármennyire borzalmas, a szabadság ugyanolyan édes maradt a számunkra; valami, amiért megküzdöttünk. Valami, amit akartunk!
- Nyugodj meg, tedd le a fegyvert! Minden rendben lesz, megcsináltuk – Thomas tett Gally felé egy bizonytalan lépést, és kinyújtva az egyik kezét, a tenyerét a föld felé fordítva utánozta a kiadott utasításokat, mintha ettől minden érthetőbbé vált volna a megszúrt fiú számára. Visszafojtott lélegzettel, megfeszített izmokkal és tettre készen vártam a fejleményeket. Bármelyik pillanatban képes lettem volna Thomas segítségére sietni, ha szükség lett volna rá.
- Nem.
 Az Építők egykori Elöljárója felemelte a puskát és célzott.
 Newt elkiáltotta magát.
 Minho eldobta a kezében szorongatott kést.
 Chuck félrelökve az útjából, Thomas elé ugrott.
 A fegyver elsült.
 Lefagyva néztem, ahogy Gally teste összecsuklott, majd elterült a padlón. A mellkasából kiálló kés körül elszíneződött a ruhája, a szemei pedig üvegessé váltak. Szinte láttam, ahogy tudatosult benne, hogy elérkezett a vég, és azt is, ahogy a lelke távozott az éterbe, maga mögött hagyva mindazt a plottyot, ami a világot jellemezte.
- Thomas... – Chuck elfehéredett arccal, ijedten fordult a barátja felé, mialatt Newt kinyújtotta a kezét és segített felállni az üvegszilánkos padlóról, ahova a kissrác lökött.
 A duci tisztárs térdei abban a pillanatban mondták fel a szolgálatot, hogy az enyémek rátaláltak az elveszett egyensúlyomra.
- Chuck! – Thomas a könnyeivel küszködve fektette le a földre a kis bököttet, akinek a mellkasán egy óriási, és egyre növekedő vérfolt éktelenkedett. - Tarts ki! A francba, a francba...
 Többen a szájuk elé kapták a kezeiket, voltak, akik eltátott ajkakkal és elkerekedett szemekkel vizslatták a haldokló kisfiút, míg én kitépve magam Newt karjaiból odaszaladtam a barátom mellé, és a földre rogyva az ujjaim közé szorítottam a jéghideg tenyerét.
- Chuck! – üvöltöttem, miközben a sós könnyek csörgedező patak módjára utat törtek maguknak, és lefolytak az arcom mentén. Kétségbeesésemben hol előre, hol hátra dülöngéltem, mintha álomba ringathattam volna önmagam, pedig tisztában voltam vele, ha Chuck meghal, soha többé nem tudok majd elaludni. - Valaki! Valaki hozzon már valamit, egy nyomókötés talán...
- Mary! – Newt óvón a vállamra fektette az egyik, munkában megedzett tenyerét, majd leguggolt mellém, és bár tudtam, hogy csupán jót akart, durván ellöktem magamtól, így a fiú a sérült bokájára esett. Nem kértem bocsánatot.
- Haver, nyisd ki a szemeidet! Ébredj, megcsináltuk! – a szívem szakadt bele, ahogy Thomas magához ölelve Chuck élettelen testét, megpróbált életet rázni a kisfiúba. Legjobb barátom kezei gyermekien simogatták a legkisebb tökfejet, aki gyakran az idegeinkre ment, annyit beszélt, most mégsem szólt egy szót sem. A tény, hogy már soha többé nem fog, keserűséget fecskendezett az ereimbe. Én nem ezt akartam! Túl nagy lett az ár, amit a kijutásért kellett fizetnünk.
- Tom... – Teresa, tanulva Newt hibájából, nem érintette meg Thomas vállát, és nem is guggolt le mellé, csupán a jelenlétével támogatta, míg a többiek a hirtelen kitáruló ajtó felé fordították a tekintetüket.
 Egy tucatnyi ismeretlen, felfegyverkezett katona tört be a VESZETT épületébe, és megragadva egy-egy társunkat, kivétel nélkül mindenkit a fény felé ráncigáltak, miközben egyre csak azt ismételgették, hogy minden rendben lesz.
- Eresszenek el! – kiabáltam, még mindig Chuck kezét szorongatva, de akkor az egyik férfi megragadta a derekamat és a vállára dobott, én pedig hiába csapkodtam a hátát, semmi sem állíthatta meg abban, hogy elhurcoljon a kisfiú teste mellől.
  A hirtelen fényesség teljesen elvakított és hiába hunyorogtam, hosszú másodpercekig semmit sem láttam. Aztán fokozatosan kitisztult minden. Egy sivatagban voltunk, tőlünk jobbra pedig egy fekete helikopter várta az utasait; minket.
  Thomas volt az utolsó, akit kihoztak, és miután mindannyian az utastérbe kerültünk, az egyik fegyveres katona levette a sisakját és a szemüveget, ami eltakarta az arcának több mint a felét. A férfi megköszörülte a torkát, majd amikor a szerkezet a levegőbe szállt, mindössze ennyit mondott:
- Jól vagytok, kölykök? Nyugodjatok meg, most már biztonságban vagytok.


VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

Sziasztok! :)
Hmm, el is érkeztünk a történet egyharmadához. Mintha csak tegnap kezdtük volna! Szeretném mindkettőnk nevében megköszönni a támogatásotokat, a fejezetek alá írt véleményeket és pipákat. Nagyszerűek vagytok!
Az elkövetkezendő egy hétben tervezünk egy design váltást, ami megfelelően átadja majd a sivatagi világot, plusz kibővítjük a menüpontokat, de erről szeretnék majd kitenni egy külön bejegyzést, amiben tájékoztatunk titeket a folytatásról... a lényeg egyenlőre annyi, hogy: ne ijedjetek meg, ha egy időre nem lesz elérhető a történet.
Kellemes nyaralást mindenkinek!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx
szerecsendio
Chapter 16

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Kicsit ugyan megkésve, de sikerült elolvasnom a fejezetet és akkor most véleményezném is! :3

    Először is kezdeném azzal, hogy mindig is csodáltam azokat az írókat, akik ilyen hosszú fejezeteket tudtak készíteni, anélkül, hogy egy árva felesleges betű is lett volna benne! Mert nem volt! Végig csak úgy faltam a sorokat, magával ragadott a fejezet cselekménye, izgulva vártam a végét, kíváncsi voltam, mennyire fog eltérni az eredeti történettől... És igen, mint ott is, most is megszakadt a szívem Chuckért :( Gondoltam, hogy ő is oda fog veszni, és itt láthatjuk újra Gally-t, de... azért titkon reméltem, hogy nem így lesz x)

    Megcsókolta! Newt végre összeszedte magát és megcsókolta! Ne tudd meg, ez mekkora örömöt okozott nekem, mint valami idióta, vigyorogva olvastam, képzeltem el a jelenetet magam előtt és nyuuu ~ Először kicsit elszomorodtam mikor eltolta magától Mary-t, magamban bosszankodtam egy sort, hogy nem igaz, hogy nem bír másként cselekedni, aztán persze egyből felvidultam, mikor végre valahára megcsókolta a lányt :3 Aki valljuk be, sokkal jobb reagálási készségekkel rendelkezik, mint Newt :D

    Minho az egyik kedvenc karakterem, szerintem feldobja a történet hangulatát, már csak a puszta jelenlétével, hát még a beszólásaival :) Egyébként neki mi baja van Teresaval?:o Nem emlékszem, hogy lett volna benne említve, ha mégis, akkor elnézést, amiért ilyen szita az agyam, hogy nem emlékszem ><

    Mary cselekedete mikor ellökte Newtot maga mellől, mikor ő csak segíteni próbált neki, és ráadásul pont a sérült lábára esett... Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, valahol megértem, valahol pedig nem. Nyilván, ha a helyében lettem volna én is hasonlóképpen reagáltam volna minden segítségre, egyedül akartam volna lenni azokban a pillanatokban, kívánva, hogy ez csak egy rossz álom legyen... De pont Newtot lökni el :( Ez szíven ütött, de leginkább csak azért, mert a fiú a mindenem ebben a könyv-filmsorozatban x3 Remélem azért a későbbiekben most már minden sínen megy majd nekik, bár nyilván nem lesz zökkenőmentes aaa.... hát nem mondanám, hogy kapcsolatuk, mert gondolom még nincsenek együtt, de na x) Szóval bízok benne, hogy majd jobban megnyílnak egymás felé és működni fog ez a valami közöttük :)

    Fogalmam sincs mit mondhatnék még, imádtam, és biztos vagyok benne, hogy a további részeket is ugyanilyen lelkesedéssel fogom olvasni és írni hozzájuk! <3
    A blog kinézete pedig valami mesés, biztosra veszem, hogy a következő is épp ennyire lenyűgöz majd, mert én imádok a designokban gyönyörködni :3

    Várom a folytatást! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága B!
      Ugyan, semmit sem késtél, a folytatás amúgy is csak ezen a héten érkezik, szóval bőven időben vagy :)

      Köszönöm szépen a kedves szavaidat, örülök, hogy nem találtál a fejezetben egyetlen felesleges szót sem. Ennek ellenére ígérem, nem lesz minden fejezet ilyen hosszú, de ez egy amolyan végjáték volt, amiben sok szálat el kellett varrni - mint például Gally és Chuck. Őszintén szólva nem is emlékszem olyanra, hogy FantasyGirl és én akár csak egy pillanatig is fontolóra vettük volna, hogy életben hagyjuk szegény kisfiút. Valahogy ez így kerek, ettől lesz olyan életszerű a menekülés. Hisz ki hinné el, hogy minden számára kedves szereplőnek sikerül kijutnia?

      Hahaha, igen,Marynek határozottan jobbak a reagálási képességei, pedig ő is majdnem lekésett róla. Személy szerint az egész első részben ezt a jelenetet vártam a legjobban, na meg a tusolósat, amit FG írt le úgy a hatodik fejezet környékén. Örülök, hogy tetszett, és hogy egy másodpercre sikerült elhitetnem veled, hogy Newt megint elhúzódik. Nem tudok nem mosolyogni. :)

      Minho remélhetőleg a későbbiekben sem fog csalódást okozni, én imádok a karakterével dolgozni (és a későbbiekben Jorge is ugyan ilyen kedves lesz a számomra a személyisége miatt). Nem, egyszer sem említettük, Teresa miért olyan ellenszenves a fiúnak, és szerintem erre a könyvben sincs magyarázat. Szimplán csak ellenszenves neki... egy olyan belső érzésként tudnám a legjobban leírni. Meg amúgy is... a lány hozta el a Végzetet, nemde? Ezért bárki neheztelhetne.

      Mary ezen makacs részét leginkább magamról mintáztam. Elképzeltem - bár kétség kívül elképzelhetetlen -, mit tennék, ha a szemem előtt haldokolna valaki, akivel annyira törődöm, mint ő Chuckkal. Hisz szinte már a kisöccse volt, ha azt nézzük. A lány nem igazán fogta fel, ki próbálta megnyugtatni, lehetett volna az akárki, mindenkit ellökött volna. Azért választottam pont Newtot, mert a fiú számára fontos a lány, és meg akartam mutatni, hogy néha ez sem elegendő. Nem, szerintem nincsenek együtt, valószínűleg ők sem tudják, mik is valójában egymás számára. Ha úgy vesszük, túl sok problémájuk van ahhoz, hogy ez kapja meg a prioritást.

      Még egyszer köszönöm/köszönünk minden egyes kedves szót, örülök, hogy tetszik a design és remélem tényleg elnyerte a tetszésedet az új. Boldog és hálás vagyok, amiért itt vagy nekünk <3

      Millio puszi Xx

      Törlés
  2. Kedves szerecsendio!
    Mary Chuck iránti érzései mindig meglepnek egy kicsit, olyan testvéries, ahogy félti a kis vacadékot. :) Mindemellett teljesen jogos is tőle, hiszen ki ne tudná megvédeni, félteni Chuckot!
    Rendesen megijesztettél, amikor Newt elhúzódott Mary ölelésétől, de még boldogabb lettem, amikor visszahúzta és megcsókolta. Egy igazi viszonzott csók! Alig tudom elhinni. :)
    Az az ajtó a kijárat felirattal engem már a filmben is nagyon bosszantott! Olyan nevetségesen hétköznapi dolog az Útvesztőben átéltek után! Annyira szürreális!
    Mary optimizmusa, vigasza a jövőt illetően nem tudom, hogy csak Newtnak szólt vagy valóban így gondolja. Remélem, mindig ilyen erős, belevaló csajszi lesz! :)
    Ava Paige üzenete is ugyanazt érte el nálam, amit a filmben: egyre kevésbé hiszem el, hogy a VESZETT jó.
    Mary reakciója Chuck halálára méltó volt hozzá. Szerintem én is hasonlóan reagáltam volna Newt vagy bárki érintésére abban a helyzetben, de fangirl énem titkon akkor is összeszorult, amiért ilyen "undok" volt vele.
    A végén pedig a férfi szavai pont, hogy nem megnyugtattak, hanem nyugtalanná tettek.
    Köszönet ezért a fejezetért, ami méltó lezárása lett az első résznek!
    Sok puszi, Kat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Katherine!
      Chuck olyan, akár egy idegesítő, mégis szeretni való öcskös. Valahányszor magam elé képzelem, olyan elveszett az anyukája nélkül, hogy az már fáj. Védelemre szorul, és Mary képtelen elsiklani efelett. Jó anyuka lesz, nemde?
      Ugye, ugye? Az a csók már igazán járt nekik. Személy szerint ez az egyik kedvenc jelenetem ebben a fejezetben. És csak plusz boldogság, hogy ezzel nem csak nekik, de neked is örömet okozhattam.
      Igen, viszont annyira tetszett, hogy muszáj volt beleírnom. Annak, aki kitalálta, hatalmas humorérzéke van. Szívesen elbeszélgetnék vele.
      Mary optimizmusa őszinte, jóllehet nagyrészt Newtnak szólt. Ha egyedül sétált volna végig azon a folyosón, nagy valószínűséggel eszébe sem jutott volna ilyesmi. Így viszont muszáj volt lelket öntenie a fiúba, és ezáltal saját magába is. Annyit viszont megsúgok, hogy hozzon bármit az élet, ez az optimizmus megmarad, még ha csupán egy hangyányit is.
      A VESZETT jó. A céljuk jó. Az eszközeik nem.
      Hahaha, sajnálom. Viszont az, hogy Mary ellökte Newtot, nem jelenti azt, hogy nem is fontos neki. Egyszerűen csak nem bírta elviselni, hogy bárki is hozzáért.
      Valószínűleg túlélnél egy hasonló világvégét, legalábbis az utolsó szavaidat olvasva ezt gondolom. A bizalom veszélyes... néha életeket követel.
      Köszönöm, hogy olvasol, hogy megosztod velünk a véleményedet <3
      Millio puszi Xx

      Törlés