PANIC ATTACK

- MARY -
  Egy hónapnyi szüntelen egyhangúság után az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy az élet a lehető legváratlanabb pillanatokban is képes felborítani a sakktáblát, amin mi voltunk a feláldozható figurák. Ahogy ott álltam Newt mellett, a végtagjaim teljesen elgémberedtek, míg ezzel ellentétben az érzékeim felerősödtek, akárcsak az első reggelen, amikor a Kóroncok ágyán fekve látatlanul is meg tudtam állapítani, hogy Jeff vigyázott rám.
 A Siratók még messze jártak, jóllehet a hangjuk dermesztően közelinek hatott, pedig a tisztársak szüntelen kiabálása mellett ez teljesen lehetetlennek tűnt.
- Lehet, hogy az Alkotók elaludtak a képernyőik mögött, és pillanatokon belül észhez térnek – már abban a pillanatban megbántam, hogy megszólaltam, amikor az utolsó szavak elhagyták a számat, de túl késő volt. Nem vonhattam vissza, nem tehettem semmissé őket, mert hiába voltam jó Építő, az idő kereke még az én kérésemre sem pörgött visszafelé.
 Elhúzott ajkakkal vártam a nyurga fiú válaszát, aki hol jobbra, hol balra kapta a fejét – mindig pont arra, ahonnan a legújabb kiabálás érkezett. Valaki a világvégéről prédikált, valaki az Alkotókat szidta, ahogy a szívem mélyén azt én is tettem.
- Mary! – Newt megpróbálta túlordítani a többieket, de már messze nem volt olyan hangos, mint azon az estén, amikor kis híján megöltem Minhót és önmagam egy idióta tábla miatt, ami egykoron fontosabbnak tűnt az életemnél. Még mindig kitartottam amellett, hogy jelentős szerepe van a kirakósban, ami elvezethet minket a kijáratig, de már nem hangoztattam. Olyan sokszor.
 A fiú összeráncolt homlokkal figyelte az arcomat, amiről kivételesen semmit sem tudott leolvasni. Nem mintha titkolózni akartam volna, egyszerűen csak annyi különböző és ellentétes érzelem kavargott bennem a halálra és a szabadságra gondolva, hogy azon még én sem igazodtam ki.
- Jó! – válaszoltam felvágott nyelvvel, miközben megpróbáltam rendszerezni a légzésem, ami igencsak akadozottá vált az elmúlt percekben. Hiába harcoltam ellene, a pánik szépen lassan engem is a hatalmába kerített. - És akkor most mégis mihez kezdünk?
 Newt elgondolkozva figyelte a tömeget. Az arca elkomorult, amikor észrevette, ami eddig olyan könnyen elkerülte a figyelmünket. Az egyik fiú felállt a Konyhában található asztalok egyikére, és hangos üvöltözésbe kezdett, ezzel akadályozva azokat az Elöljárókat, akik megpróbálták nyugalomra inteni az embereiket, köztük Dannyt és Clintet is. A szőke hajú, enyhén szeplős szónok nem lehetett több tizenhatnál, a hangja mégis tekintélyt parancsolónak hatott a kétségbeesett sikolyok tengerében. Megpróbáltam visszaemlékezni a nevére, hogy rászólhassak, de még a csoportja sem jutott az eszembe.
  Az ismeretlen tisztárs mindenért a bökött lányokat hibáztatta, mintha csak Gallyt hallottam volna, a hangja tele volt megvetéssel. Mégsem ez ijesztett meg, hanem az, hogy a többiek éljenezni kezdtek. Mintha bármelyik pillanatban képesek lettek volna meglincselni azért, amiért nem záródtak be a redves kapuk.
- Az a legfontosabb, hogy ne essünk pánikba – Newt javaslata visszarángatott a valóságba. Hála neki, sikerült elkapnom a tekintetem a gyűlölködő emberek apró, de hangos csoportjáról. A fiú biztató mosollyal az arcán tett felém egy bizonytalan lépésnyit, mialatt rámarkolt a hátára erősített botra. A határozatlan mozdulatai ellenére eltökélten figyelte a körülöttünk lézengő fiúkat.
- Azzal már elkéstél. Ha nem vetted volna észre, mindenki kétségbeesett. Este van, már nem dolgoznak, munka nélkül pedig eluralkodnak rajtuk a reményvesztett gondolatok – ingerülten nyújtottam ki a jobb kezemet. Az ujjaim pontosan az asztalon álló fiúra mutattak, aki mintha megérezte volna, hogy körülötte forogtak a gondolataim, rám emelte a tekintetét. A szája gúnyos mosolyra húzódott, ahogy az ajkait elhagyta egy néma fenyegetés. Az ujját elhúzta a nyaka előtt, majd hangos nevetésbe kezdett, mintha a lelki terror számára nem lett volna több egy olcsó játéknál, amivel elüthette az idejét, amíg a Siratókra várt.
  Felfordult tőle a gyomrom.
- Akkor dolgozni fogunk – helyeslően bólintottam, jóllehet szinte semmit sem hallottam abból, amit Newt mondott. Hümmögve követtem őt a Konyha irányába. - Menj, vidd Chuckot egy biztonságos helyre, addig megkeresem Albyt.
 Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam a velem szemben álló fiú sziszegő utasítását, de még akkor sem tettem azt, amit kért. Alig pár méterre a módosított úti célunktól, meredten lecövekeltem. Nem mozdultam meg, de még csak nem is néztem arra, amerre a fejével intett, és ahol nagy valószínűséggel rátaláltam volna a szóban forgó bököttre.
- Nem – tiltakoztam. Hogy nyomatékosítsam a szavaimat, még a karjaimat is összefontam, mintha attól keményebbnek tűnhettem volna. Newt azonban túl jól ismert ahhoz, hogy elhiggye a színjátékom, mégsem szólt egy rossz szót sem. Nem leplezett le az alig tíz méterre álldogáló, feszülten figyelő Chuck előtt, aki remegő lábakkal, mégis lezseren dőlt neki a Konyha egyik hiányos falának. Ő is ugyanazt játszotta, amit én. Hogy minden a lehető legnagyobb rendben volt.
- A felettesed vagyok, Zöldbab... – Newt az oldala mellé eresztette a faragott botot, csak ezt követően fordította felém a felsőtestét, ami egészen eddig a gyűlölködő tömeg irányába mutatott. A szabad kezét az orrnyergéhez emelve finoman nyomkodni kezdte a bőrét. Abban reménykedett, hogy ettől majd eltűnik a testében felgyülemlett feszültség, amit csak tovább szítottam az engedetlenségemmel. Végül egy hangos sóhajtással javította ki a nyelvbotlását. - Mary. Csináld, amit mondtam, és keress egy biztonságos helyet! – kelletlenül fújtattam, akár egy felbőszült bika, aki előtt túl korán lengették meg a bíborszínű posztót. Nem akartam egyedül hagyni, ahogy én sem szerettem volna egyedül maradni. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megfogta a vállamat, és szemkontaktusra kényszerített. - Magadnak is.
 A tisztársak hangját magával rántotta a szél, és elrepítette a Tisztás legrejtettebb zugaiba is. Ezer és egy végtelennek tűnő pillanatig küzdöttem Newt kérése ellen; ő engem nézett én pedig elvesztem a szemeiben, melyek olyanok voltak, akár az olvadt csokoládé. De aztán a válla fölött megláttam a duci Chuck göndör fürtjeit, azt, ahogy a pufók ujjai beletúrtak a megzabolázhatatlan tincseibe.
 Rettegett.
- Nem miattad – mondtam végül. Megpróbáltam kiölni a hangomból minden csepp érzelmet. Gyerekes mód még most is csak bántani akartam őt, amiért lerázott, pedig egy részem tudta, hogy csupán azért akarta, hogy elmenjek, mert aggódott a dühöngő tisztársak miatt, akik mindenért engem és az eszméletlen lányt hibáztatták. – Érte – Newt alig észrevehetően bólintott, majd lehajtotta a fejét, és addig fel sem emelte, amíg el nem sétáltam mellette. Szándékosan nekimentem a vállának, mielőtt kinyújtottam volna a kezem a rám várakozó tökfejnek. - Gyere, te kis vacadék!
 Egy gonosz vigyorral az arcomon összeborzoltam a haját, amit dünnyögve simított a helyére. Dacolva az ösztöneivel, ezúttal nem fogta meg a kezem, mintha ezzel akart volna büntetni azért, amiért tönkretettem a haját, de nem bántam, mert hála ennek a kis malőrnek, egy röpke másodpercre kirekesztette a dühös és kétségbeesett tömeget, a Siratókról már nem is beszélve, amikről egy pillanatra még én is megfeledkeztem.
- Hova megyünk? – kérdezte meglepően kíváncsian, még mindig a falnak dőlve. Mintha csak engem utánozott volna, felhúzott szemöldökkel és összefont karokkal méregetett. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán rossz hatással voltam rá, de ahogy jött, úgy el is tűnt ez az ostoba gondolat. A legkisebb problémánk is nagyobb volt annál, ki hogyan harcolt a pánik ellen. Ha Chuck kétkedő és gúnyos akart lenni, nos, akkor nem volt ellenemre. - A Tábor az ellenkező irányban van.
- Először is... – miközben beszéltem, az ujjamon számoltam, melyik érvemnél tartottam. Igazából nem volt nehéz dolgom, mert nem volt túl sok indok, amit felsorolhattam volna. - Kell egy kis kaja, arra az esetre, ha megéheznénk az éjszaka. Másodszor pedig tudok egy sokkal jobb helyet – ahogy az utolsó szavak is elhagyták a számat, egy önelégült mosolyra húztam az ajkaimat. Nem vártam meg, hogy feldolgozza a hallottakat, szó nélkül hátat fordítottam a legfiatalabb vacadéknak, és átléptem a Konyha képzeletbeli küszöbét.
 Mivel volt szerencsém egy egész héten keresztül a Szakácsok csoportjában dolgozni, egy másodpercig sem hezitáltam, pont arra fordultam és azt a polcot néztem át, amire szükségem volt.
- A Siratók értünk fognak jönni? – Chuck kérdésére ösztönösen összerezzentem, jóllehet már akkor tudtam, hogy a hátam mögött állt, amikor leemeltem egy nagyobb ládát az általam kijavított szekrény legtetejéről. A súlyos tárolóeszköz tele volt uborkával, amiket kelletlenül öntöttem ki a földre. Ha Serpenyő látta volna, mit csináltam, gondolkodás nélkül kiküldött volna az ételek szent birodalmából, ahogy ő nevezte az egyébként poros és koszos épületet.
- Nem hagyom, hogy bántsanak. Se téged, sem Thomasékat – minden szavamat komolyan gondoltam, így a hangom kellően határozott és nyugodt maradt. Kedvesen megsimogattam a fiú felkarját, majd a fejemmel az átellenben felhúzott asztal felé intettem, aminek az egyik fiókjában több apró kés pihent. Chuck szavak nélkül is megértette, mit szerettem volna.
 Amíg vártam, megpróbáltam a fogammal szétcincálni a vastag madzagok egyikét, ahogy azt az első napon is, de ezúttal nem sikerült kárt okoznom az erős fonálban. Reménykedtem benne, hogy nem gyengültem le túlságosan a Tisztáson eltöltött napok alatt, és hogy a pillanatnyi esetlenség a kintről beszűrődő kiabálás számlájára írható.
 Alby hangja visszhangot vert a hiányos épületben.
- De... – Chuck hol az egyik, hol a másik lábára pakolta a súlyának nagyobb részét. Feszengve nyújtotta át nekem a fiókban talált kést, amivel aztán könnyen átvágtam az előttem pihenő, zárt láda tetejét. A két rekesz egymásba volt hajtva, így amikor elszeltem a kötelet, ami összetartotta őket, két külön tárolásra alkalmas, hézagos ládát kaptam.
- Nem bízol bennem? – kérdeztem. Őszintén kíváncsi voltam a válaszára, ami azonban túl sokat késlekedett ahhoz, hogy igenleges legyen. Hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy nem esett rosszul, de felszegtem a fejem és túltettem magam a gyerekes sértettségen.
 Gyors és kapkodó mozdulatokkal láttam neki a pakolásnak. A kenyérrel és a hideg vacsorából megmaradt szendvicsekkel kezdtem, végül a zöldségekkel és a gyümölcsökkel zártam a sort. Megpróbáltam úgy rendezni az ételeket, hogy a láda súlypontja középen maradjon, mert úgy könnyebb volt a cipekedés, hisz nem kellett felesleges energiát fordítani az egyensúly megtartására.
- Nem erről van szó, csak tudod, te lány vagy – lenyeltem egy epés megjegyzést, miközben elkezdtem megtölteni a másodikat rekeszt is. Egy idő után már olyan monoton mozdulatokkal dolgoztam, hogy az sem lassított le, amikor a vállam fölött ránéztem a duci tökfejre.
 Chuck a Tisztáson sürgölődő fiúkat bámulta. A szeme ide-odajárt, mintha keresett volna valakit és ez talán tényleg így volt. Aggódott a barátai miatt, a bököttekért, akik fontosabbak voltak a számára, mint a többiek. Ahogy Thomasra, Minhóra, Dannyre és a többi bököttre gondoltam, szabályszerűen elszorult a torkom.
- És ez mióta akadályoz meg abban, hogy szétrúgjam pár Sirató seggét? – kérdeztem végül, és ezt követően gyengéden belebokszoltam a vállába, hogy végre rám figyeljen. Chuck vonakodva húzta fel az egyik bozontos szemöldökét, de leguggolt mellém, és segített a harmadik adag elkészítésében. Az utolsó ládát már csak félig pakoltuk meg, ugyanis a jobb oldalán meglazult az egyik keskeny léc, amiből készítették. Ezért használták tetőnek, futott át az agyamon.
- Ennyi elég lesz? – kérdeztem, gondosan ügyelve arra, hogy a hangom ne legyen sürgető, pedig minden egyes másodperc elteltével egyre jobban rettegtem attól, hogy a Siratók átlépik a Tisztás határait. A sikolyuk, ami már az első éjszaka óta élénken élt az emlékezetemben, csak egyre erősödött, pedig biztos voltam benne, hogy csupán az Útvesztő falai hangosították fel a félig gép lények zaját. Még volt időnk.
- A többieknek is hagynunk kell – emlékeztetett, mintha nem tudtam volna, mennyire kevés ételünk maradt a Doboz kiegészítő ellátmánya nélkül. Ha a papírra írt üzenet tényleg igaz volt, csupán egy-két hetünk maradt, mielőtt végleg kifogytunk volna a tartalékainkból. A kijárat megtalálása még sosem volt ilyen fontos, még sosem volt ilyen szükségszerű.
- Igaz. Akkor ezzel meg is volnánk – egyszer-kétszer összecsaptam a tenyereimet, hogy lélekben felkészítsem magam az előttünk álló méterekre. Nem akartam túlságosan leterhelni a mellettem guggoló fiút, ezért csupán a félig megrakott ládát nyomtam a kezébe, a másik kettőt összeszorított fogakkal emeltem a magasba. Nehezebbek voltak, mint először gondoltam, ennek ellenére nem panaszkodtam. Ha a Konyha összeomlott volna a Siratók ostroma alatt, a legtöbb étel tönkrement volna, így a lehető legtöbbet meg kellett mentenünk, ráadásul, ha napokra a biztonságos helyen ragadtunk volna, egyetlen adag nem lett volna elég. Pár perc gyötrelem semmi sem volt az esetleges éhezéshez képest. - Gyere, tökfej!
 Chuck egy bólintással jelezte, hogy megértette az utasításom, ennek ellenére többször is a hátam mögé néztem az úton, mert attól féltem, hogy valamelyik bökött fel fogja lökni, esetleg elbotlik a saját lábában vagy egy kisebb fűcsomóban. A pánik ugyanis egyre nagyobb méreteket öltött.
 Alby és Newt mégsem adták fel, és a kitartásuknak hála páran belátták, hogy az ellenségeskedés semmire sem vezetett. Azok, akikre hatottak az észérvek, elkezdték átrendezni a Tisztást. Minden ételt és szükséges holmit a Tábor azon részére vittek, ahol az Elöljárók aludtak. A munka pedig segített. A gyűlölködő tisztársakon kívül már senki sem pánikolt jobban, mint Chuck vagy én.
- A Zárka? Ez a nagy ötlet? – Chuck hörögve tette le a kezeiben szorongatott ládát, a lábával mérgesen rúgott bele a szikkadt földbe. Csalódott volt, mintha többet várt volna tőlem. Őszintén kételkedni kezdtem abban, hogy ha bármit is mondtam volna, meghallgatott volna, ennek ellenére nem volt más választásom. A kezeim elgémberedtek, a tüdőm fel-alá száguldott, míg a gondos copfba tekert hajamat szabadon eresztette az elnyűtt hajgumi.
- A falak kemények, szinte teljesen áttörhetetlenek, míg a Tábor falai fából készültek – válaszoltam durván, bántó éllel a hangomban, miközben a földre dobtam a megrakott rekeszeket. Chuck a barátom volt, támogatnia kellett volna ahelyett, hogy nekiállt kritizálni. - Magyarázzam még?
 Ahogy a széttárt karjaim visszaestek az oldalam mellé és nekicsapódtak a combjaimnak, a fiatal fiú fülét-farkát behúzva hajtotta le a fejét.
 Kirekesztettem a bűntudatot, és lehajoltam azokért az almákért, amelyek a heves mozdulataim miatt kiestek a gondosan elrendezett stócból és elgurultak a szegényes fűcsomókon. A Zárka közelében ugyanis alig volt növény, mindent homok és termőföld borított.
 Anélkül is tudtam, hogy Chuck feszengett, hogy a vállam fölött rászegeztem volna a tekintetem, ugyanis a Tisztás irritálóan mély csöndességbe borult, ahogy az Elöljárók és Newték rendre parancsolták a tisztársaikat. A Siratók távoli, mégis közeledő hangja és Chuck léptei kreálták az egyetlen zajt. Az egymástól eltérő akkordok egy különös, veszedelmes melódiát alkottak a lagymatag éjszakában.
- Hogyan nyitjuk ki? – kérdezte végül, amikor összeszedte a megmaradt bátorságát. Nem akarta tovább feszíteni azokat a bizonyos húrokat, a kérdése mégis elpattintotta az utolsó épen maradt szálat. Kiakadtam. Nem kifejezetten rá, hanem úgy mindenre.
- Francba! – szitkozódtam, akár egy hisztis kisgyerek, aki túl sokat volt felnőttek társaságában. Mérgemben belerúgtam a Zárka egyik masszív falába, amit már a következő másodpercben megbántam, ugyanis a cipőm nem védett a tompa fájdalom ellen, ami pillanatokon belül ellepte a talpamat.
 Chuck bökött pillantásai, az, ahogy szánakozva méregetett csak még jobban fűtötte a dühömet, végül mégis az ő arcát vizslatva nyugodtam le. Azért, mert szüksége volt rám, arra, hogy átsegítsem az akadályokon, amiket az élet, vagyis az Alkotók görgettek elénk.
 Magamban elszámoltam tízig, majd még egyszer és még egyszer, egészen addig, amíg a légzésem le nem lassult, és a kezeim abba nem hagyták a szüntelen remegést.
- Megoldom, csak adj egy percet! – kérleltem egy hamis mosoly kíséretében, miközben az ujjaimmal átszántottam a dús hajamat, ami kelletlenül belelógott a szemeimbe, ezzel megnehezítve a keresést. Szükségem volt egy apró botra, amivel kipiszkálhattam volna a zárat vagy egy kemény és erős kőre, amivel letörhettem volna a pokoli szerkezetet. Az éjszaka beállta azonban csak tovább fokozta a nehézségeket.
- Nem akarlak sürgetni, de azok a bököttek már egyre közelebb vannak – türelmetlenkedett, ezzel gyorsabb és kapkodóbb mozgásra ösztökélve. Szinte már kúszva tapogatóztam abban reménykedve, hogy a tenyereim beleakadnak egy közepes méretű kavicsba.
- Örvendetes! – motyogtam az orrom alatt, míg az elmúlt öt perc során századszorra is jobb oldalra simítottam a hajszálaimat, ezzel szabaddá téve a látóterem. Egyetlen apró lökés választott el a szakadék szélétől, aminek a legalján nem várt rám más, csupán az elkeseredés. Egyetlen pillanat választott el attól, hogy leüljek a Zárka rácsai elé, és a tenyereimbe temetve az arcomat, sírni kezdjek. Úgyis az én hibám volt, mindenki engem okolt, mert lány voltam. Mert más voltam.
- Mary! – Newt hangja közeli volt, mégis távol éreztem magamtól azt a biztonságot, amit a fiú barátsága jelentett a számomra. Rettegtem, és utáltam, hogy a félelem ilyen könnyen az uralma alá hajtott. Erősebbnek tartottam magam.
 A távolból érkező sikolyba beleremegett az egész Tisztás, az én vállaim is ösztönösen összerándultak tőle. Az adrenalin egy újabb lökete átlendített a holtponton, és az addig tompa gondolataim teljesen felélénkültek.
 Durván és esetlenül löktem el magam a talajtól, majd amikor már kellőképp megtartottam az igencsak ingatag egyensúlyom, szinte futottam, hogy megszüntessem a távolságot, ami elválasztott a felénk kocogó alvezértől.
- Newt! Add a kulcsokat! – nem vártam meg, hogy bármit is reagáljon, azonnal letámadtam. A kezeim mohón tapogatták végig a nadrágjának felső részét, és ezt addig folytattam, amíg az ujjbegyeim meg nem érintették a vaskarikára fűzött fémes kulcsokat. Úgy téptem le az övéről a kulcscsomót, hogy azzal majdnem lerántottam a megszeppent fiú nadrágját is.
- A Zárka?
- Ne kezd te is, mert már bököttül elegem van abból, hogy megkérdőjelezitek a döntéseimet! – ripakodtam rá a kelleténél talán egy kicsit durvábban, de hittem benne, hogy megérti majd a fékevesztett kirohanásomat. Az elmúlt hetekben ugyanis annyira összeszoktunk, hogy szinte fel sem vettük az apró sértéseket, amiket egymás fejéhez vágtunk. Engem nem zavart, hogy mindenlébenkanálnak nevezett, ahogy őt sem, amikor egy fásult öregemberhez hasonlítottam. - Igen, a Zárka, mert a Tábor falai...
- Nyugalom, Hercegnő, ne kapd fel a vizet! – Newt a mellkasa elé emelte a tenyereit, mintha a kezei megvédhették volna egy célt tévesztett lövedéktől, vagy ami még halálosabb, a lekezelő stílusomtól, pedig ez eddig még sosem vált be neki. Most is kapott egy gúnyos szemforgatást. - Ha már a Tábornál tartunk... – a szőke fiú megköszörülte a torkát, amire önkénytelen, de rá szegeztem a tekintetem. Zavarában a tarkóját simogatta. - Épp azért jöttem, mert szükségünk lenne a segítségedre.
 A döbbenetem túl nagy volt ahhoz, hogy könnyedén átlendüljek rajta, de Chuck torokköszörülése ezúttal jó hatással volt rám. Akadozott mozdulatokkal, de végül sikeresen elbotorkáltam a Zárka lakatjáig, amibe ütközésig nyomtam az apró, rozsdás kulcsot.
- Mi történt? – kérdeztem a lehető leglezserebben, és a hangom még a szürreális események ellenére is meglepően laza volt.
- Az Építők tanácstalanok. Nem tudják, hogy melyik falat szedhetnék szét anélkül, hogy összedőlne az egész épület. Magyaráztak valamit a tartógerendákról és az erősítésről – miközben beszélt, segített felemelni a megrakott ládákat, amit bosszankodva fogadtam, Chuck viszont kimondottan örült a plusz munkaerőnek. Az ételeket végül az egyik masszív fal tövébe tettük le, egymás tetejére, hogy a lehető legkevesebb helyet foglalják.
- Hol van az a plottyfejű Gally? – agresszívan formáltam meg a szavakat, a gyűlölet minden szikráját belesűrítettem a kérdésembe, pedig senkinek sem kellett bizonyítanom. A legtöbb tisztárs tudta, mennyire utáltam a malacképű fiút, ahogy azt is, hogy az ellenszenvem nem csupán kölcsönös volt, de az Építők Elöljárója felül is múlt benne.
- Nem tudjuk. Sehol sem találjuk.
 Ha akartam volna, sem lettem volna képes visszafogni a mosolyom, a boldogság ugyanis még azelőtt szélesre húzta az ajkaimat, hogy megtehettem volna. De aztán rájöttem, hogy ennél borzalmasabb fordulat már csak a Siratók hirtelen felbukkanása lett volna. Ha Gally eltűnt, akkor nem tudtuk, hol volt. Ha nem tudtuk, merre keressük, bármelyik pillanatban a hátunk mögé kerülhetett. Az én hátam mögé, hogy aztán megbüntessen valamiért, amit el sem követtem.
- Örvendetes! – szitkozódtam, miközben letéptem egy darabot a bő felsőm végéből és összecsomóztam azt, ezzel egy rögtönzött pántot készítve. - Azonnal megyek.
  Chuck összeszűkített szemekkel kapta rám a tekintetét, a dús pillái teljesen eltakarták az íriszeit, így abban sem voltam biztos, hogy látta, amikor halványan, mégis őszintén rámosolyogtam.
- Elmész? – kérdezte. A hangja teljesen elvékonyodott, és akkor már tudtam, hogy ez is egy olyan pillanat volt, amikor a csalódottság, a szomorúság és a düh vállvetve küzdöttek a dominanciáért a fiú szívében. Mint amikor a szüleiről beszélt, akiknek még az emlékétől is megfosztották, amikor bedobták ebbe a gigantikus Útvesztőbe.
- Nyugi, Chuck! – kedvesen megsimogattam a haját. Ezúttal nem duzzogott, amiért összeborzoltam az egyébként is zilált szálakat, sőt! Mintha örült volna a közelségemnek, így meghazudtolva a régi, tartózkodó énemet, a karjaimmal körbetekertem a duci testét, és szorosan magamhoz öleltem. - Amint megcsináltuk azokat a bökött falakat, azonnal visszajövök hozzád – épphogy csak egy kicsit, de eltoltam magamtól. A karjaimmal a Zárkára mutatva vázoltam fel az óvó utasításom. - Addig húzódj be a sarokba, ott elég nagy a sötétség ahhoz, hogy el tudj rejtőzni. Megértetted?
 Chuck bólintott, mire hátat fordítottam neki, de a kis vacadék az utolsó utáni pillanatban elkapta a csuklóm, amivel megállásra késztetett.
- Megígéred? – a szemeiben csillogó aggodalom megmelengette a szívem. Jól esett, hogy valaki ennyire féltett, mert Gally hiánya eléggé elbizonytalanított.
 Leráztam magamról a fiú vaskos ujjait, és leguggoltam közvetlenül a lábai elé, így egy egész fejjel magasabb lett nálam, vagyis ahhoz, hogy a szemeimbe tudjon nézni, le kellett hajolnia. Az ég felé emeltem a jobb tenyeremet, és begörbítettem a kisujjam. Összeráncolt homlokkal, türelmesen vártam, hogy Chuck rájöjjön, mit akartam ezzel az egésszel, és nem kellett csalódnom. Ő is leutánozta a mozdulataimat; begörbítette a kisujját.
- Én legyek a leggörbébb bökött, ha nem jövök vissza – a fiatal tökfej mosolyogva bólintott, majd hátat fordított nekem, és befutott a Zárkába, én pedig ráhajtottam a rácsozott ajtót. Nem pattintom vissza a lakatot, de a kulcsokat azért visszaadtam a tisztes tulajdonosnak.
 Nehéz szívvel sétáltam a Tábor felé. Ahogy egyre közelebb kerültem a többi fiúhoz, úgy lepte el a tenyeremet a ragacsos verejték, ami perceken belül a homlokomon is megjelent. Az elfojtott kiabálás, amit a szél nem sodort el a Zárkáig, egyszeriben fülsüketítően hangossá változott.
- Merre vannak Thomasék? – kérdeztem végül, ezzel is elterelve a gondolataimat, amik Gally és a szőke felbujtó körül forogtak. Miközben beszéltem, az ujjaimmal játszadoztam. Hol ökölbe szorítottam az összeset, hol elernyesztettem őket; de kivétel nélkül minden mozdulatsorozat után kiropogtattam a befásult ízületeket.
- Minho és a többi Futár épp a raktárban vannak, ahonnan kihoznak minden fegyvert, amire szükségünk lehet – kihozzák a fegyvereket. Ez azt jelentette, hogy mindenki könnyedén hozzáférhetett az éles késekhez, még Gally is. A pánik minden másodperccel egyre magasabbra csapott bennem, szó szerint harcoltam a félelem hullámai ellen, melyek a víz alá nyomták a fejemet. Fuldoklottam, jóllehet a testemet körülölelte a hűvös, éjszakai levegő.
 Már csupán csak egy-két méter választott el az Elöljárók házától, amikor Newt lelassított, majd végleg megállt. A fejét a Konyha felé kapva figyelte az ügyetlen önkénteseket, akik megpróbálták kipakolni a megrakott szekrényeket.
 Egy lemondó sóhaj kíséretében elindult a tisztársak kisebb csoportja felé. Még csak el sem búcsúzott.
- Te hova mész? – kérdeztem. Túlságosan lefagytam ahhoz, hogy a karja után kapjak, de szerencsére a hangom is elég volt ahhoz, hogy ismételten megtorpanjon. Elkínzott lassúsággal fordult felém, mintha minden mozdulat éles fájdalommal hasított volna a testébe. A sötétség ellenére is láttam, ahogy az arcán átsuhant egy számomra ismeretlen érzelem, ami valahol a félelem és a kötelességtudat között helyezkedett el azon a bizonyos skálán.
- Én vagyok az alvezér – suttogta lemondóan, mintha már nem is reménykedett volna abban, hogy meg fogom érteni a szavait. - Segítenem kell mindenben, amiben csak tudok, amíg minden egyes bökött biztonságban nem lesz – a kezét vízszintesbe emelve mutatott a Konyha bejáratánál szorgoskodó fiúkra.
 Nekem azonban ennyi nem volt elég. Nem akartam egyedül hagyni, mert a Siratók már túl közel jártak. A kapuknak legalább tizenöt perce be kellett volna zárulniuk.
- Segíts a falaknál! – kérleltem, hátha ez elegendő lesz ahhoz, hogy maradásra bírjam, de elég volt a szemeibe néznem, melyek szüntelen a Konyha felé lestek, és tudatosult bennem, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém. Newtot nem érdekelte a saját testi épsége, feltéve, hogy megmenthetett másokat, akikre úgy érezte, kötelessége volt vigyázni. Ő volt a nagytestvér, aki a szívén viselte a tisztársak sorsát.
- A Zárkánál találkozunk – nyögte, majd végleg elfordult, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie.
- Newt! – kiabáltam tehetetlenül. Földbe gyökerezett lábakkal figyeltem, ahogy lefékezett az ügyetlenkedő társai mellett, és az asztalon hagyott kés segítségével szétszabdalta a madzagot, ami gondot okozott az önkénteseknek. Pillanatokon belül nekiláttak a vegyes csomagok elkészítésének. - Francba!
 Duzzogva indultam el a csoporttársaim felé, de miközben durván a földhöz vágtam a talpaimat, a feszültséggel keveredett aggodalom, amit Newt távozása generált, szinte teljesen elpárolgott belőlem.
  Jack felvázolta az ötleteiket és a kételyeiket, majd én magam is megnéztem a szóban forgó falakat, ezt követően pedig kiadtam az utasításokat. Nagy meglepetésemre senki sem ellenkezett, mindenki tette, amit mondtam, mintha én lettem volna az Elöljárójuk, miközben nem voltam több egy Zöldfülű gyakornoknál, akit mindig is megvetettek. Jól esett a pillanatnyi bizalmuk, a munka is sokkal gyorsabban és gördülékenyebben ment, úgy, hogy nem kellett felügyelnem minden mozdulatukat.
 Danny, Jeff, Clint, Winston és még páran elhozták a raktárban tárolt fát, amit aztán méretre vágtunk. Kitoldottuk a réseket, megerősítettük a tartógerendákat, végül felhúztunk három teljes falat, többre azonban már nem volt időnk.
  Futva siettem vissza Chuckhoz, aki az ujjait tördelve ült a Zárka egyik sarkában, közvetlenül a megpakolt ládák mellett.
 Newtot sehol sem találtam.
 A hajnal első sugarai elérték a Zárka belsejét, a Nap fénye szokatlan és irritáló volt az éjszakai sötétség után. Nyöszörögve löktem le magamról Minho könyökét, ami szinte teljesen átszúrta a bordáimat, majd miközben egy kényelmesebb pozíció után kutakodtam, megéreztem az oldalamon egy erős tenyeret, ami pillanatokon belül az ölelésébe zárt. Thomas.
- Szerintetek vége? – kérdezte meglepően rekedt hangon. A lehelete megcirógatta a fülem, de egy millimétert sem mozdultam, mert nem akartam felkelteni a hátamnál hortyogó Chuckot, akit Newt vállain győzött le a fáradtság. Vele ellentétben én egy szemhunyásnyit sem aludtam, vagy ha mégis, akkor az olyan rövid volt, hogy nem is emlékeztem rá.
  Newt pontosan abban a másodpercben érkezett meg, amikor az első Sirató átlépte a Tisztás határát. Az alvezért nyolc másik tisztárs követte, egytől-egyig mind Futárok, akik az utolsó pillanatig pakoltak, így már nem volt idejük elfutni a Táborig.
- Nagyon úgy tűnik – motyogta az egyik fiú, akihez bármennyire is próbáltam, képtelen voltam nevet csatolni. Talán Joe.
 Nagy nehézségek árán felemeltem a kezeimet, és megengedtem magamnak egy fáratag ásítást. Olyan nagyra nyitottam a számat, hogy egy egész almát is képes lettem volna lenyelni. Mozgolódás közben eltaláltam valakinek az oldalát, de mivel senki sem nyögött fel fájdalmában, nem foglalkoztam az apró malőrrel, inkább megdörzsöltem a szemeimet.
- Ez a hely tényleg kibírta – helyeslően bólogattam, mire Thomas küldött felém egy őszinte mosolyt, és ezzel egy időben kisepert a szememből egy idegesítő szálat. Azt, amivel egész éjszaka küzdöttem. Zavartan fúrtam a vállgödrébe az arcomat.
- Remélem, hogy a falak sem estek szét. Nem volt elég időnk megduplázni az összeset – dünnyögtem. A szavaimat eltorzította a kék anyag, amiből Thomas pólója készült.
- Mindent megtettél – Newt hangjára felkaptam a fejem. Sajnáltam, hogy a beszélgetésünkkel felébresztettük, mert hozzám hasonlóan rá is ráfért volna egy kis pihenés. A Siratók hangja nem zavarta a Futárokat, engem viszont annál inkább. Newt észrevette, mennyire görcsösen próbáltam rendszerezni a légzésem, és addig beszéltetett és mesélt, amíg meg nem feledkeztem a minket körülölelő borzalmakról.
- Szerintetek mindenki túlélte? – a kérdés egy nálam fiatalabb Futártól érkezett, akivel még sosem beszélgettem korábban, így az ő nevét sem tudtam. A hangjában megbújó aggodalom azonban könnyedén átragadt rám, nem kellett hozzá különösebb kötelék.
- Nézzük meg!
 Mivel senkinek sem volt ellenvetése, csigasorba rendeződtünk, és kimásztunk a Zárka ajtaján. Csupán hárman maradtak az apró építményben, közöttük Chuck, aki még mindig az igazak álmát aludta. Irigyeltem érte.
 Newt és Thomas között sétálva vonszoltam az elgémberedett lábaimat. A combjaimban mintha milliónyi apró hangya futkározott volna, de minden megtett lépés enyhített a bizsergésen, így nem álltam meg. A kezemet a magasba emelve próbáltam kirekeszteni a napsugarak intenzív fényét, míg a szabad kezem rendre nekiütközött Newt merev alkarjának.
- Srácok! – már azelőtt megpillantottam a felénk rohanó fiút, hogy meghallottam volna a hangját. Jeff lihegve cövekelt le a Futárok alkotta kör kellős közepén. A tekintetét Newtra emelve kezdett bele a mesélésbe, a szavai azonban akadozottak voltak a sokk okozta levegőhiánytól. - A lány...
- Mi történt vele? – kérdezte Minho. Az Elöljáró a Kóronc lapockáira fektette a tenyerét, míg a néger fiú a térdeire támaszkodva tartotta meg az egyensúlyát. - Jeff, bökd már ki!
 Minho türelmetlen kérését néma csönd követte. Mindenki feszülten várta Jeff válaszát, aki megfeledkezve a jelenlétünkről, zihálva kapkodta a levegőt.
- A lány... – nyögte. - A lány felébredt.
 Amint sikerült felfognom a Kóronc szavait, őszinte mosolyra húztam az ajkaimat. A tenyereimet összecsapva ünnepeltem a legújabb lány ébredését. Kicsit megsajnáltam, amiért ilyen felfordulásba érkezett, de eldöntöttem, hogy a kapuk meghibásodása ellenére is átsegítem majd a kezdeti nehézségeken. Ez is legalább olyan fontos volt, mint az Útvesztő megfejtése.
- Végre valami jó hír – játékosan belebokszoltam Thomas vállába, aki szemforgatva viszonozta az önfeledt gesztusomat. A pozitivitás úgy áramlott szét a testemben, mint ahogy a fűszerek elkeveredtek Serpenyő híres levesében; gyorsan. Hisz ez egy új nap volt... tele új lehetőségekkel.
- Ez nem minden... – nyöszörögte a fiú két légvétel között. Thomas és én egy emberként kaptuk felé a tekintetünket. - Egyfolytában valamiféle Végzetről beszél – amikor Jeff észrevette az arcunkon megülő értetlenkedést, vett egy utolsó mély lélegzetet, majd folytatta a magyarázkodást: - A Végzetről, amit ő indított el.


Sziasztok!
El sem hiszem, hogy végre elértünk a fordulóponthoz, ahonnan már egy-két kivételével szinte minden részben történik valami izgalmas. Remélem, hogy ugyanannyi örömöt okozott nektek a rész olvasása, amennyit nekem az írás...
Mit gondoltok, a fiúk számon kérik majd az új Zöldbabot a Végzet miatt? Mindenki túlélte a támadást? A srácok időben megtalálják a kiutat, még mielőtt elvesztenének egy számukra kedves tisztársat? Ti hogyan cselekedtetek volna Mary és Newt helyében? Na és mit szóltok a lány és Thomas barátságához?
Kellemes hétvégét! Köszönjük, hogy itt vagytok nekünk, és ne féljetek pipálgatni vagy kommentárt hagyni magatok után <3
Millio puszi Xx
szerecsendio
Chapter 10

2 megjegyzés:

  1. Kedves szerecsendio!
    FantasyGirlnek már említettem, mennyire imádom a gifeket, amikből a fejezet elolvasása előtt igyekszem kikövetkeztetni, mire is számítsak, de most a fejezetek elé kerülő képeket emelném ki. Olyan csodásak! Legtöbbször egy tájképet kapunk, de mindegyik olyan jól megad egy alap hangulatot a történethez, hogy elég rájuk néznem, hogy tudjam, nem fogok csalódni.
    Olyan tökéletesen meg tudjátok ragadni az emberi reakciókat, hogy az már szinte boszorkányságnak nevezhető... Vagy csak remek emberismerők vagytok, ami elengedhetetlen egy író számára. Az hogy egy kisebb banda összeverődik és a lányokat hibáztatja a történtek miatt, annyira emberi, hogy az már fáj.
    Örültem, hogy Newt és Mary is elsőként Chuck biztonságáról akart gondoskodni, mert én is imádom azt a kis vacadékot! :)
    A lány ügyessége és találékonysága, ahogy kosárrá alakítja azt a tárolót, meglepett, de mindig ez van, ha arra kerül sor, hogy a lánynak fel kell találnia magát. Igazi túlélő típus.
    Mary új szokása, hogy egyre többször használja az örvendetes szót, akárcsak Newt nagyon édes, ahogy az is, hogy a fiú Hercegnőnek szólítja. :)
    A lány kis ígéretén mosolyogtam, hogy visszatér Chuckhoz, bár aztán magamban morogtam, hogy Newt nem ígérte meg neki ugyanezt. Féltem azt a szőke bököttet!
    Örültem, hogy kedvenceink túlélték, nagy megkönnyebbülés volt ezt számomra! Teresa felébredése pedig csak a hab a tortán!
    Valóban nagyon izgalmas és mozgalmas egy fejezet volt, remélem, a továbbiak is ilyenek lesznek, de azért néha nem árt lassítani a tempón ;)
    Puszi, Katherine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes, drága Katherine!
      Nagyon szépen köszönjük, örülök, hogy valaki értékeli a képeket, ugyanis nagy gonddal válogattuk mindegyiket az elejétől fogva. Van egy egész mappánk tele mozgó/ nem mozgó képekkel a bököttjeinkről, és bár a kedvencemet nem tudtuk felhasználni, azért büszke vagyok mindegyikre. Annyira édes vagy, de tényleg!
      Hmm, boszorkányság? Bárcsak! Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy varázserővel bíró lány vagyok, akiben a benne szunnyadó erő csak arra vár, hogy egy jóképű idegen beindítsa az eseményeket, akárcsak a kedvenc könyveimben.
      Remélem igazad van abban, hogy jó emberismerőek vagyunk, mert titkon vágyam, hogy író lehessek, ahhoz pedig elengedhetetlen ez az adottság.
      A rész megalkotásakor egyértelmű volt a számomra, hogy a lány kusza érzései ellenére Chuck lesz az első, akit meg fog menteni, hisz ő a legvédtelenebb. Newt pedig szintén ezért természetesen a kis vacadék miatt aggódott a leginkább Mary után.
      Mary valóban igazi túlélő (akárcsak a lány, akitől a neved kölcsönözted... reméljük, hogy nem jutnak ugyanarra a sorsra). Ha nem lenne az, nem lenne életszerű a menekülés. Nem illene a történetbe, sem Newt mellé. (Maximum Minho mellé, hiszen belőle kinézem, hogy minden pillanatban meg tudja védeni a szerelmét, legyen az bármilyen szerencsétlen. Newt viszont biceg, ráadásul nem véletlenül; a fiú lelke nem elég erős, legalábbis nem mindig elég erős... mellé egy erős és határozott lány kell).
      Hahaha, igen, és sajnálom is, hogy a későbbiekben ez az Örvendetes szófordulat mindkét oldalról elmarad, mert igazán megkedveltem. Ha nem néznének rám ostobán, talán én is használnám. A Hercegnő viszont megmarad. Ezt az egyet megsúgom.
      Féltél, hogy megölünk valakit, akit megszerettél? Ne haragudj, de ennek őszintén örülök. Ezek szerint nem vagyunk kiszámíthatóak. Annyira.
      Köszönöm, hogy itt vagy. Ígérem, hogy a későbbiekben is olvashatsz majd még hasonlóan izgalmas fejezeteket. <3
      Millio puszi Xx

      Törlés